Rómától délre: Édentől keletre III. (befejező) rész

Ázsia trilógiám harmadik, befejező része következik.

Buddhista időszámítás szerint 2557-et írunk (ráadásul az újév nem januárban, hanem áprilisban kezdődik- tehát a Bangkokban úton-útfélen kihelyezett karácsonyfák és ‘happy new year’ feliratok kizárólag nekünk, turistáknak szólnak). Ha valaki ezt nem tudja és bemegy egy boltba, megnézi, hogy mikor jár a megvásárolni kívánt termék szavatossága, akkor bizony el tud kerekedni a szeme. :)

Mint ahogy azon is, hogy miért mászkálnak az emberek pizsamában az utcán. Amiről aztán kiderül, hogy az nem is pizsama, hanem szabadidőruha...

Arra a kérdésre pedig, hogy 30 fokban miért vesznek fel pulóvert és hosszúnadrágot, az a kézenfekvő magyarázat, hogy tél van (a leghidegebb hónapban is 30 fok körül alalkul a napi átlaghőmérséklet), tehát mikor máskor is lehetne felvenni meleg ruhákat, ha nem télen. E közben én meg ülök az egy szál kis trikómban, rövidnadrágomban és napszemüvegemben a vonaton, és már attól izzadni kezdek, ha rájuk nézek. Én, a napszemüveges, két méteres marslakó. :)

Thaiföld jelenlegi királya 1927-ben született és 1950-ben koronázták meg. Nem egy mai gyerek. Mágis az utcán, állomásokon, reptereken, és kb. minden magára valamit is adó intézményben ki van rakva fiatalkori arcképe ezerféle formában (minél díszesebb, pompásabb keretben, annál jobb). Fiatalnak, erősnek tűnni ugyanis Ázsiában is menő, nemcsak a mi ballagási tablóinkon, ahol a tanárok valamiért évtizedeken át ugyanazt a képet tetetik ki magukról…

Közben hónapok óta zajlanak kormányellenes tüntetések (Bangkokban mi is többször elsétáltunk a tér mellett, ahol folyamatosan tartják beszédeiket a tüntetők) Thaiföldön, jelezve, hogy valami még sincs annyira rendben, mint ahogy az az aranyozott képkeretekből jövő mosolyból ránk sugárzik. A helyzet amúgy nem kavart fel igazán, ugyanis a problémát kellemesen távol éreztem magamtól (a tüntetések mellett sétálgatni inkább érdekes volt, mint veszélyes), ugyanakkor a hazai politikai kulturánkból kiindulva elgondolkodtatott, hogyhogy ott még senki nem fújta le falfestékkel a király arcképét.

Európában is előfordul, hogy olyan templomba/múzemuba tévedünk, ahol a bejáratnál le kell vetni a lábbelinket, de ilyenkor általában kapunk valami papucsszerűséget vagy zoknit. Ázsiában nem. Itt hozzá kell szokni, hogy mezítláb mászkálunk nagyforgalmú helyeken is (pl. királyi palotában, szentélyekben, egyes hotelekben, bizonyos rendezvényeken, lakások belső tereiben), ezzel is kifejezve a hely (szelleme) iránti tiszteletünket, alázatunkat. Elsőre nagyon fura - a ‘vajon milyen lábgombát fogok itt összeszedni’ érzés akaratlanul is bekúszik az ember fejébe - de aztán ha ettől a zavaró gondolattól sikerül megszabadulni, egészen lehet élvezni a helyzetet. Mivel mindig nagyon meleg van, nem áll fenn annak a veszélye, hogy felfázunk, sőt kifejezetten kellemes érzés 35 fokban a hűvös márványkövön cipő nélkül flangálni… aztán persze pillanatok alatt kiderül talpunk elszíneződésének mértékétől, hogy az adott helyszínt mennyire tartják tisztán...

Amikor volt is rajtam lábbeli, kizárólag a papucsom… Januárban papucsban és mezítláb. Aprónak tűnő dolog, mégis nagyban segít ahhoz, hogy úgy érezzük, felszabadultunk a kötöttségek alól… (ami, ahogy korábban már mondtam, szerintem Ázsia egyik fő vonzereje) Tudom, tudom, hogy a mezítlábasdit nem e célból találták ki (még mielőtt megköveztek, hogy keverem a szezont a fazonnal), de van szerintem egy ilyen kellemes mellékhatása.

Mint ahogy annak is, hogy gyakorlatilag mindenhol úgy köszöntenek és mindent úgy köszönnek meg az ázsiaiak, hogy mellkasuk előtt összeillesztik két tenyerüket és fejet hajtanak. Üzletben, szállodában, étteremben, még a repülőn, a stewardessek is az Asia Airline járatain… Persze ettől nem a szabadságérzésünk fokozódik, hanem szimplán egy jó érzés alakul ki bennünk, ugyanis naponta többször kapni és viszonozni ezt a gesztust szerintem kifejezetten lélekemelő. Olyan ez, mint a jóga: még csak a gyakorlatok hátterét és gyökereit sem kell ismerni ahhoz, hogy jótékony hatása legyen az emberre.

Interkulturális kommunikáció órán jól magtanították nekem, hogy a kollektivista társadalmakban különösen nagy hangsúlyt kap, hogy ki hol helyezkedik el a társadalmi ranglétrán. Máshogy tekintenek rád és szólítanak meg korod, nemed, családi állapotod és egyéb rangod, besorolásod szerint. És míg a kort és a nemet általában (nem mindig, de erről mindjárt írok) elsőre be lehet lőni, addig családi állapot nem ennyire ilyen egyértelműen látható, főleg ha mondjuk egy európait kell besolrolniuk, akinek az öltözködése sem feltétlenül árulkodó… tőlem valószínűleg ezért is kérdezték meg olyan sokszor és olyan gyorsan a beszélgetések elején, hogy házas vagyok-e… és ezért volt az, hogy a kb. szüleim korabeli utazótársaimat miért szólították ismeretlenül is automatikusan mamának és papának. Ami valljuk meg, hazai környezetben inkább tűnne sértőnek, de legalábbis derültségre okot adónak, ha egy étterembe belépve a pincer azt mondaná a betévedt deresedő hajú vendégnek, hogy ‘papa, itt tessék helyet foglalni, mit hozhatok a mamának inni?’ Ázsiában viszont érezhetően a tiszteletüket fejezték ki ezzel a megszólítással.

Az imént utaltam rá, hogy nem mindig lehet elsőre eldönteni valakiről, hogy fiú-e vagy lány. Az egyik bangkoki étteremben például szentül meg voltam győződve arról, hogy a kiszolgálónk egy pincérlány, de a helyiek felhívták rá a figyelmemet, hogy bizony egy nőnek öltözött férfivel van dolgunk. Mondták, hogy egyáltalán nem egyedi esetről van szó, gyakran előfordul, hogy ‘női szerepköröket’ ‘női jelmezbe bújt’ férfiak töltenek be. Na bumm.

Gondolom nem mondok újat azzal, hogy ha valamiből, hát munkaerőből nincs hiány Ázsiában. Meg is tesznek mindent azért, hogy a lehető legtöbb embert foglalkoztassák: a túlkínálat miatt a human erőforrás egyáltalán nem kerül sokba. A jelenséget elneveztük ázsiai munkahelyteremtő programnak. Európai szemmel nézve ugyanis teljesen felesleges ‘posztokon’ is dolgozik valaki: pl. volt olyan, akit azért fizettek, hogy a liftben megnyomja a gombokat, a szupermarketben beletegye a zacskóba az amúgy nyitott pultra kirakott péksüteményeket, a reptéren pedig külön munkafolyamatokat iktattak be (pl. egyik kapun áthaladva valami papírt kaptunk, hogy a következőn azt elvegyék tőlünk-máris kettővel több munkahely) stb.

Ezen a ponton muszáj megemlíteni, hogy Kambodzsában a vörös khmer időszakban (1975 és 79 között) az ország értelmiségének (meg egyáltalán a teljes lakosságnak) nagy részét kiirtották (vagy éhenhaltak), aminek sok egyéb mellett az is a következménye lett, hogy mind a mai napig gondban vannak azzal, hogy az ország olajozott működéséhez szükséges feladatokhoz (minden szinten) megfelelő embert találjanak… Ezt persze nem 3 hetes turistáskodásom alatt szűrtem le, hanem tapasztalt útitársaim osztották meg velem.

Pozitív csalódásom, hogy annak ellenére, hogy a lakosság legnagyobb része a létminimum közelében él, mégis nagyob kevés kéregetővel, koldussal találkoztam. Talán azért is lepett ez meg, mert azoktól az ismerőseimtől, akik Indiában, illetve más ázsiai országokban jártak hallottam, hogy folyamatosan jönnek a gyerekek és kéregetnek… persze, voltak Thaiföldön és Kambodzsában is, akik ilyen céllal jöttek oda hozzánk, de sokkal kevesebben, mint amire az általánosan látható életszínvonal engedne következtetni.

Imádtam, hogy folyton olyan állatokba botlottunk az utcán, a tengerparton, parkokban, amiket otthon csak az állatkertben láthatunk (majom, elefánt, mókus stb.) Ezeket a pillanatokat igyekeztem megörökíteni, akit érdekel, megnézheti a kisfilmjeimben…

Ami viszont nagyon zavart, hogy mindkét főváros forgalmas helyei tele voltak eldobált szeméttel, hogy sok helyen a WC-k és kézmosók állapota kritikán aluli, hogy papír helyett egyes helyeken odaraknak egy zuhanycső szerűséget, mintha azzal gondolnák a WC papírt helyettesíteni… az egyébként, hogy melegvíz nincs mindenhol, nem is annyira vészes, a folyamatos meleg miatt ugyanis a hidegvíz is inkább langyos- amennyire meg hideg, az nem is árt a felfrissüléshez.

Kambodzsa fővárosában Phnom Penh-ben mivel egyáltalán nincsen szervezett tömegközlekedés, tuk-tukkal (motoros riksával) vagy taxival lehet mozogni, az árat azonban még indulás előtt tisztázni kell, ami nem is olyan egyszerű, ha fogalmunk sincs arról, milyen messze megyünk.

Én a magam részéről nagyon szerettem tuk-tukkal utazni, mert igazan a város vérkeringésében érezheti magát az ember, viszont cserébe nem kis mennyiségű szmogot lehet letüdőzni. Sokan maszk viselésével védekeznek, amitől olyan érzése van az embernek, mintha folyamatos életveszélyben lenne.

A közlekedési szabályokkal és azok betartásával kapcsolatban az volt az érzésünk, hogy ilyen szabályok kb. nincsnek. Mész az árral, aztán majd csak lesz valami. Egy fix, hogy dudálnak, mint a megveszekedés, ezzel is nyomatékostíva a jelenlétetüket a forgalomban.

Bangkok hatalmas város. Többen élnek benne, mint egész Magyarországon. Ezért azt gondolom, hogy bocsánatos bűn, ha pl. egy taxis nem ismeri fejből az összes utcáját. Kevésbé bocsánatos, ha nincs nála se térkép, se GPS (egyáltalán mi az?), mobiltelefont pedig tőlünk, külföldi utasaitól kér, hogy felhívhasson valakit útbaigazításért. Mindezt éjfél után, mikor mi is egy késéssel együtt több órás utazáson (a thai szigetekről repültünk vissza) voltunk túl, ivóvíz nélkül…
Mintegy félórás céltalan keringés után (a taxis arra a kérdésre, hogy tudja-e hova megyünk szimplán nem válaszolt csak vitt minket) egy útbaeső benzinkútnál megkértük a sofőrt, hogy akkor most álljon meg, megköszöntük az addigi szolgálatait, majd kiszálltunk az autóból.

Ez eddig rendben is van, de ettől nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, hogy megtaláljuk aznap éjszakai szállásunkat, ellenben sikerült egy teljesen kihalt terepre érkeznünk. A semmiből ott termett azonban egy terepjárós üzletember, aki mire felocsúdtunk volna, fel is ajánlotta, hogy a platóján elvisz minket a szállásra. ‘Don’t take candy from strangers!’ szólalt meg bennünk a vészharang és bár jobb megoldás per pillanat nem volt a tarsolyunkban, mégsem fogadtuk el ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot. Jóakarónk azonban nem adta fel, felhívta nekünk a hotelt, ahova el kellett volna jutnunk és állítólag lebeszélte, hogy idejönnek értünk a benzinkútra (ebből persze mi mit sem értettünk), majd úgy ahogy ott termett, úgy el is illant…

Mint utólag kiderült, tényleg egy jóakaró volt (Isten bocsássa meg nekünk, hogy ezt éjjel 1-kor, az elhagyott bangkoki benzinkúton nem ismertük fel azonnal), mert fél órán belül megjöttek értünk a hotelből és végül mégiscsak egy terepejáró platóján végeztük- úgy látszik arra az estére ez volt nekünk megírva…

Kb. másfél hónap telt el a ‘hazaérkezésem’ (Európába visszatérésem) óta. Megvágtam a kisfilmjeimet, ami nagyban segített abban, hogy az élményeimet egy derűs mosoly kíséretében raktározzam el magamban. Korántsem tekintem lezártnak azonban ezt az utazást. Az élményeim feldolgozása ugyanis azóta is folyamatosan napirenden van, alakul bennem. Köszönhető ez Nektek is, kedves olvasóim, akik visszajeleztetek, vitatkoztatok, segítettetek többfajta nézőpontból értelmezni az általam tapasztaltakat.

A feldolgozás nem megy egyik pillanatról a másikra. Nemcsak üres frázis, hogy egy gyökeresen máshogy strukturált világ az övék, amibe európaiként belecsöppenni bizony-bizony feszültségekkel jár még egy olyan ‘sokat látott’ mászkálónak (az utazó kifejezést magamra nézve túlzónak tartom) is, mint én vagyok… az pedig, hogy emésztéshez idő kell, mi sem példázza jobban, mint hogy több, mint egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy pl. újra lett kedvem rizst főzni magamnak és jólesően megenni…

Végül egy nem várt fordulat: Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verséből idéznék. Amikor Angkor Watnál jártunk, bementünk a régi könyvtárhelyiségbe, ahol automatikusan elkezdtem mormolni ezeket a sorokat:

Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."

ui: a kambodzsai kisfilmekkel vagyok még adós, de ami késik, nem múlik... az lesz a bónusz :)