Klikk ide: Erasmus+ interjú velem a 105 TV-ben
2014. május 24., szombat
2014. május 20., kedd
Kisfilmjeim és búcsúbulim Sapri-ból
Ezeken a filmeken dolgoztam az utóbbi hetekben, ezekbe a valóságokba nyertem betekintést...
Alternatív válaszokat kerestem a gazdasági válságra dél-Olaszországban.
Az első egy szociális varroda, a második pedig a korábbi írásaimban sokat emlegetett biofarm bemutatása. Tudom olaszul van, de akit érdekel, szívesen lefordítom neki... a zenét viszont mindenki érteni fogja, Francesco szerezte, tehát mindenképp érdemes meghallgatni.
Ezek pedig már a búcsúbulim fotói a 105 TV kollégáival... nem szeretek búcsúzkodni.
2014. március 9., vasárnap
Édentől keletre III. (befejező) rész
Ázsia
trilógiám harmadik, befejező része következik.
Buddhista
időszámítás szerint 2557-et írunk (ráadásul az újév nem januárban, hanem
áprilisban kezdődik- tehát a Bangkokban úton-útfélen kihelyezett karácsonyfák
és ‘happy new year’ feliratok kizárólag nekünk, turistáknak szólnak). Ha valaki
ezt nem tudja és bemegy egy boltba, megnézi, hogy mikor jár a megvásárolni
kívánt termék szavatossága, akkor bizony el tud kerekedni
a szeme. :)
Mint
ahogy azon is, hogy miért mászkálnak az emberek pizsamában az utcán. Amiről
aztán kiderül, hogy az nem is pizsama, hanem szabadidőruha...
Arra
a kérdésre pedig, hogy 30 fokban miért vesznek fel pulóvert és hosszúnadrágot, az a kézenfekvő magyarázat, hogy tél van (a leghidegebb hónapban is 30 fok
körül alalkul a napi átlaghőmérséklet), tehát mikor máskor is lehetne felvenni
meleg ruhákat, ha nem télen. E közben én meg ülök az egy szál kis trikómban,
rövidnadrágomban és napszemüvegemben a vonaton, és már attól izzadni kezdek, ha rájuk
nézek. Én, a napszemüveges, két méteres marslakó. :)
Thaiföld
jelenlegi királya 1927-ben született és 1950-ben koronázták meg. Nem egy
mai gyerek. Mágis az utcán, állomásokon, reptereken, és kb. minden magára
valamit is adó intézményben ki van rakva fiatalkori arcképe ezerféle formában
(minél díszesebb, pompásabb keretben, annál jobb). Fiatalnak, erősnek tűnni
ugyanis Ázsiában is menő, nemcsak a mi ballagási tablóinkon, ahol a tanárok
valamiért évtizedeken át ugyanazt a képet tetetik ki magukról…
Közben hónapok óta zajlanak kormányellenes tüntetések (Bangkokban mi is
többször elsétáltunk a tér mellett, ahol folyamatosan tartják beszédeiket a
tüntetők) Thaiföldön, jelezve, hogy valami még sincs annyira rendben, mint
ahogy az az aranyozott képkeretekből jövő mosolyból ránk sugárzik. A helyzet amúgy nem kavart fel igazán, ugyanis a problémát kellemesen távol éreztem magamtól (a
tüntetések mellett sétálgatni inkább érdekes volt, mint veszélyes), ugyanakkor a
hazai politikai kulturánkból kiindulva elgondolkodtatott, hogyhogy ott még senki
nem fújta le falfestékkel a király arcképét.
Európában
is előfordul, hogy olyan templomba/múzemuba tévedünk, ahol a bejáratnál le kell
vetni a lábbelinket, de ilyenkor általában kapunk valami papucsszerűséget vagy
zoknit. Ázsiában nem. Itt hozzá kell szokni, hogy mezítláb mászkálunk nagyforgalmú helyeken is (pl. királyi palotában, szentélyekben, egyes
hotelekben, bizonyos rendezvényeken, lakások belső tereiben), ezzel is kifejezve a hely
(szelleme) iránti tiszteletünket, alázatunkat. Elsőre nagyon fura - a ‘vajon
milyen lábgombát fogok itt összeszedni’ érzés akaratlanul is bekúszik az ember
fejébe - de aztán ha ettől a zavaró gondolattól sikerül megszabadulni, egészen
lehet élvezni a helyzetet. Mivel mindig nagyon meleg van, nem áll fenn annak a
veszélye, hogy felfázunk, sőt kifejezetten kellemes érzés 35 fokban a hűvös márványkövön cipő nélkül flangálni… aztán persze pillanatok alatt kiderül talpunk
elszíneződésének mértékétől, hogy az adott helyszínt mennyire tartják tisztán...
Amikor
volt is rajtam lábbeli, kizárólag a papucsom… Januárban papucsban és mezítláb.
Aprónak tűnő dolog, mégis nagyban segít ahhoz, hogy úgy érezzük,
felszabadultunk a kötöttségek alól… (ami, ahogy korábban már mondtam, szerintem
Ázsia egyik fő vonzereje) Tudom, tudom, hogy a mezítlábasdit nem e célból
találták ki (még mielőtt megköveztek, hogy keverem a szezont a fazonnal), de
van szerintem egy ilyen kellemes mellékhatása.
Mint
ahogy annak is, hogy gyakorlatilag mindenhol úgy köszöntenek és mindent úgy
köszönnek meg az ázsiaiak, hogy mellkasuk előtt összeillesztik két tenyerüket
és fejet hajtanak. Üzletben, szállodában, étteremben, még a repülőn, a
stewardessek is az Asia Airline járatain… Persze ettől nem a szabadságérzésünk
fokozódik, hanem szimplán egy jó érzés alakul ki bennünk, ugyanis naponta
többször kapni és viszonozni ezt a gesztust szerintem kifejezetten lélekemelő. Olyan
ez, mint a jóga: még csak a gyakorlatok hátterét és gyökereit sem kell ismerni
ahhoz, hogy jótékony hatása legyen az emberre.
Interkulturális
kommunikáció órán jól magtanították nekem, hogy a kollektivista társadalmakban különösen
nagy hangsúlyt kap, hogy ki hol helyezkedik el a társadalmi ranglétrán. Máshogy
tekintenek rád és szólítanak meg korod, nemed, családi állapotod és egyéb
rangod, besorolásod szerint. És míg a kort és a nemet általában (nem mindig, de
erről mindjárt írok) elsőre be lehet lőni, addig családi állapot nem ennyire
ilyen egyértelműen látható, főleg ha mondjuk egy európait kell besolrolniuk,
akinek az öltözködése sem feltétlenül árulkodó… tőlem valószínűleg ezért is
kérdezték meg olyan sokszor és olyan gyorsan a beszélgetések elején, hogy házas
vagyok-e… és ezért volt az, hogy a kb. szüleim korabeli utazótársaimat miért
szólították ismeretlenül is automatikusan mamának és papának. Ami valljuk meg,
hazai környezetben inkább tűnne sértőnek, de legalábbis derültségre okot
adónak, ha egy étterembe belépve a pincer azt mondaná a betévedt deresedő hajú
vendégnek, hogy ‘papa, itt tessék helyet foglalni, mit hozhatok a mamának
inni?’ Ázsiában viszont érezhetően a tiszteletüket fejezték ki ezzel a
megszólítással.
Az
imént utaltam rá, hogy nem mindig lehet elsőre eldönteni valakiről, hogy fiú-e
vagy lány. Az egyik bangkoki étteremben például szentül meg voltam győződve
arról, hogy a kiszolgálónk egy pincérlány, de a helyiek felhívták rá a
figyelmemet, hogy bizony egy nőnek öltözött férfivel van dolgunk. Mondták, hogy
egyáltalán nem egyedi esetről van szó, gyakran előfordul, hogy ‘női
szerepköröket’ ‘női jelmezbe bújt’ férfiak töltenek be. Na bumm.
Gondolom
nem mondok újat azzal, hogy ha valamiből, hát munkaerőből nincs hiány Ázsiában.
Meg is tesznek mindent azért, hogy a lehető legtöbb embert foglalkoztassák: a
túlkínálat miatt a human erőforrás egyáltalán nem kerül sokba. A jelenséget
elneveztük ázsiai munkahelyteremtő programnak. Európai szemmel nézve ugyanis
teljesen felesleges ‘posztokon’ is dolgozik valaki: pl. volt olyan, akit azért
fizettek, hogy a liftben megnyomja a gombokat, a szupermarketben beletegye a
zacskóba az amúgy nyitott pultra kirakott péksüteményeket, a reptéren pedig
külön munkafolyamatokat iktattak be (pl. egyik kapun áthaladva valami papírt
kaptunk, hogy a következőn azt elvegyék tőlünk-máris kettővel több munkahely) stb.
Ezen
a ponton muszáj megemlíteni, hogy Kambodzsában a vörös khmer időszakban (1975
és 79 között) az ország értelmiségének (meg egyáltalán a teljes lakosságnak)
nagy részét kiirtották (vagy éhenhaltak), aminek sok egyéb mellett az is a
következménye lett, hogy mind a mai napig gondban vannak azzal, hogy az ország
olajozott működéséhez szükséges feladatokhoz (minden szinten) megfelelő embert
találjanak… Ezt persze nem 3 hetes turistáskodásom alatt szűrtem le, hanem
tapasztalt útitársaim osztották meg velem.
Pozitív
csalódásom, hogy annak ellenére, hogy a lakosság legnagyobb része a létminimum
közelében él, mégis nagyob kevés kéregetővel, koldussal találkoztam. Talán
azért is lepett ez meg, mert azoktól az ismerőseimtől, akik Indiában, illetve
más ázsiai országokban jártak hallottam, hogy folyamatosan jönnek a gyerekek és
kéregetnek… persze, voltak Thaiföldön és Kambodzsában is, akik ilyen céllal
jöttek oda hozzánk, de sokkal kevesebben, mint amire az általánosan látható
életszínvonal engedne következtetni.
Imádtam,
hogy folyton olyan állatokba botlottunk az utcán, a tengerparton, parkokban,
amiket otthon csak az állatkertben láthatunk (majom, elefánt, mókus stb.)
Ezeket a pillanatokat igyekeztem megörökíteni, akit érdekel, megnézheti a
kisfilmjeimben…
Ami
viszont nagyon zavart, hogy mindkét főváros forgalmas helyei tele voltak
eldobált szeméttel, hogy sok helyen a WC-k és kézmosók állapota kritikán aluli,
hogy papír helyett egyes helyeken odaraknak egy zuhanycső szerűséget, mintha
azzal gondolnák a WC papírt helyettesíteni… az egyébként, hogy melegvíz nincs
mindenhol, nem is annyira vészes, a folyamatos meleg miatt ugyanis a hidegvíz
is inkább langyos- amennyire meg hideg, az nem is árt a felfrissüléshez.
Kambodzsa
fővárosában Phnom Penh-ben mivel egyáltalán nincsen szervezett tömegközlekedés,
tuk-tukkal (motoros riksával) vagy taxival lehet mozogni, az árat azonban még
indulás előtt tisztázni kell, ami nem is olyan egyszerű, ha fogalmunk sincs
arról, milyen messze megyünk.
Én
a magam részéről nagyon szerettem tuk-tukkal utazni, mert igazan a város
vérkeringésében érezheti magát az ember, viszont cserébe nem kis mennyiségű
szmogot lehet letüdőzni. Sokan maszk viselésével védekeznek, amitől olyan
érzése van az embernek, mintha folyamatos életveszélyben lenne.
A
közlekedési szabályokkal és azok betartásával kapcsolatban az volt az érzésünk,
hogy ilyen szabályok kb. nincsnek. Mész az árral, aztán majd csak lesz valami.
Egy fix, hogy dudálnak, mint a megveszekedés, ezzel is nyomatékostíva a
jelenlétetüket a forgalomban.
Bangkok
hatalmas város. Többen élnek benne, mint egész Magyarországon. Ezért azt
gondolom, hogy bocsánatos bűn, ha pl. egy taxis nem ismeri fejből az összes
utcáját. Kevésbé bocsánatos, ha nincs nála se térkép, se GPS (egyáltalán mi
az?), mobiltelefont pedig tőlünk, külföldi utasaitól kér, hogy felhívhasson
valakit útbaigazításért. Mindezt éjfél után, mikor mi is egy késéssel együtt
több órás utazáson (a thai szigetekről repültünk vissza) voltunk túl, ivóvíz
nélkül…
Mintegy félórás céltalan keringés után (a taxis arra a kérdésre, hogy tudja-e hova megyünk szimplán nem válaszolt csak vitt minket) egy útbaeső benzinkútnál megkértük a sofőrt, hogy akkor most álljon meg, megköszöntük az addigi szolgálatait, majd kiszálltunk az autóból.

Ez
eddig rendben is van, de ettől nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, hogy
megtaláljuk aznap éjszakai szállásunkat, ellenben sikerült egy teljesen kihalt
terepre érkeznünk. A semmiből ott termett azonban egy terepjárós üzletember,
aki mire felocsúdtunk volna, fel is ajánlotta, hogy a platóján elvisz minket a
szállásra. ‘Don’t take candy from strangers!’ szólalt meg bennünk a vészharang
és bár jobb megoldás per pillanat nem volt a tarsolyunkban, mégsem fogadtuk el
ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot. Jóakarónk azonban nem adta fel, felhívta
nekünk a hotelt, ahova el kellett volna jutnunk és állítólag lebeszélte, hogy
idejönnek értünk a benzinkútra (ebből persze mi mit sem értettünk), majd úgy
ahogy ott termett, úgy el is illant…
Mint
utólag kiderült, tényleg egy jóakaró volt (Isten bocsássa meg nekünk, hogy ezt
éjjel 1-kor, az elhagyott bangkoki benzinkúton nem ismertük fel azonnal), mert
fél órán belül megjöttek értünk a hotelből és végül mégiscsak egy terepejáró
platóján végeztük- úgy látszik arra az estére ez volt nekünk megírva…
Kb.
másfél hónap telt el a ‘hazaérkezésem’ (Európába visszatérésem) óta. Megvágtam
a kisfilmjeimet, ami nagyban segített abban, hogy az élményeimet egy derűs mosoly
kíséretében raktározzam el magamban. Korántsem tekintem lezártnak azonban ezt
az utazást. Az élményeim feldolgozása ugyanis azóta is folyamatosan napirenden
van, alakul bennem. Köszönhető ez Nektek is, kedves olvasóim, akik
visszajeleztetek, vitatkoztatok, segítettetek többfajta nézőpontból értelmezni
az általam tapasztaltakat.
A
feldolgozás nem megy egyik pillanatról a másikra. Nemcsak üres
frázis, hogy egy gyökeresen máshogy strukturált világ az övék, amibe
európaiként belecsöppenni bizony-bizony feszültségekkel jár még egy olyan
‘sokat látott’ mászkálónak (az utazó kifejezést magamra nézve túlzónak tartom)
is, mint én vagyok… az pedig, hogy emésztéshez idő kell, mi sem példázza
jobban, mint hogy több, mint egy hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy pl. újra
lett kedvem rizst főzni magamnak és jólesően megenni…
Végül
egy nem várt fordulat: Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verséből
idéznék. Amikor Angkor Watnál jártunk, bementünk a régi könyvtárhelyiségbe, ahol automatikusan elkezdtem mormolni ezeket a sorokat:
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
ui: a kambodzsai kisfilmekkel vagyok még adós, de ami késik, nem múlik... az lesz a bónusz :)
| Csak lassan a testtel! |
| A fotó, amit minden turista elkészít Angkor Watról |
| Angkor II. |
| Női szentély Angkorban- a legszebb! |
| Mobilozó szerzetesek |
| Lakóház Kambodzsában |
| Utazótársaim |
2014. március 5., szerda
Édentől Keletre - filmes különkiadás Thaiföldről
Thaiföld szépségei
Királyi Palota, Bangkok
Bangkok city
Thai piac
2014. február 9., vasárnap
Édentől keletre II. rész
'Az
vagy nekem, mint testnek a kenyér…’
Ezzel
a szöveggel nehéz lenne hódítani Ázsiában. Mert, hogy nem esznek kenyeret. Meg
úgy egyáltalán, semmilyen pékárut, mivel náluk nem terem meg a búza. Rizst
esznek reggel, délben, este. Nem viccelek. A
kambodzsai családfő, aki vendégül látott minket, napi háromszor evett
főtt rizst. Nem is volt elhízva egyáltalán. (Ázsiában nagyon nehéz elhízott
emberrel találkozni. A napi többszöri rizsfogyasztás tehát hatásos diéta, már annak,
aki bírja az egyhangúságot… hiába tesznek rá ugyanis többféle feltétet, a rizs-
nekem- akkor is csak rizs marad.)
Álmomban
sem hittem volna, hogy Ázsiában ennyire nélkülöznöm kell a kenyeret…
Persze, Thaiföldön a szupermarketben lehetett turistáknak importált, előre
csomagolt, tartósítóval és színezékkel telenyomott (lila színben pompázó babba-
és zöld színű édeskrumplival töltött édes bucit-lehet, hogy a színek fordítva
voltak, de végülis teljesen mindegy, borzalmas így is, úgy is) pékárut és
kalácsszerű kockakenyereket vásárolni, de nekem ezektől leginkább elment az
életkedvem. Egy-két napig még valahogy elvan így az ember, de aztán nagyon
elkezd hiányozni az a fránya kenyér…
A
2. hét vége felé Thaifölfön belebotlottunk egy egyértelműen európai és amerikai
turisták kenyéréhségére alapozó pékség szerűségbe, ahol ugyanabba az édes,
muffinszerű (de legalább búzalisztből készült) tésztába tettek különböző édes
(kedvencem a friss kókuszbelsővel töltött) és sós (tonhalas, szárított
disznóhúsos, kukoricás stb.) tölteléket. Helyi viszonylatban nagyon sokba került,
de úgy legeltettük a szemünket a kínálaton és aztán faltuk be őket pillanatok
alatt, mint akik napok óta nem ettek…
Aztán
szerencsére megérkeztünk Kambodzsába. Ahol annyival szerencsésebb volt a
helyzet, hogy mivel régen francia gyarmat volt, ezért bagett árusítókkal már
itt-ott lehetett találkozni, de a mi sorsunkat mégsem ez fordította meg, hanem,
hogy fantasztikus vendéglátóink minden reggel szereztek nekünk friss
péksüteményeket (ami ott igazi luxusnak számít, de ezekben a vérzivataros
napokban megmentettek minket). Örökké hálás leszek ezekért reggelikért, egészen
más lelkülettel tudtam így elkezdeni a napot és azt hiszem akkor éreztem nagyon
erősen azt, hogy nagyon jó és érdekes Ázsiában lenni, de az én otthonom Európa
és ezt egy cseppet sem bánom…(nem kell ahhoz férfinak lenni, hogy a gyomron keresztül vezessen az út...)
Nem
hagyhatom szó nélkül azonban, hogy a péksütikhez (aminek e tésztái ugyanolyanok
voltak, mint otthon, de tölteléknek néhány trópusi gyümölcs: pl. mangó néha
befigyelt) nagyon finom kambodzsai kávét kaptunk, aminek az íze olyan, mintha
kakaót és kávét innánk egyszerre. Nem kávéfőzőben főzik, hanem egy speciális
szűrőn keresztül kell átfolyatni rajta a forró vizet, amit a poharunkra kell
ráhelyeznünk, így csepeg bele ez a laza, de ugyanakkor mégis erős kávé. Annyira elnyerte a tetszésünket (ami részben magának a kávénak, de részben
a vele együtt felszolgált péksüteményeknek volt köszönhető), hogy rögvest
mindannyian vásároltunk is belőle, sőt, elégedettségünket látva vendéglátónktól
is kaptunk ajándékba, a hozzá tartozó speciális szűrőberendezéssel
egyetemben.
A
mai napig nem tértem még napirendre attól, hogy amikor egy kambodzsai
szupermarketben kerestük a magyar estünkhöz (jól bevált paprikás csirke
nokedlivel kombó) szükséges hozzávalókat, és sehol sem találtunk sima
búzalisztet- pontosabban találtunk egy búzaliszthez hasonló fehér port, kb. 1
kg-os kiszerelésben, áttetsző csomagolásban- a csomagoláson egy betű
információ sem volt, semmilyen nyelven. Ilyet én még tényleg nem láttam! Hogy a
21. században, egy nagyforgalmú szupermarketben lehet olyan előre csomagolt
termékkel találkozni, amire azt sem írják rá, hogy mi van benne, se azt, hogy
ki gyártotta, olyan apróságokról már nem is beszélve, hogy mekkora az
űrtartalma, meddig tart a szavatossága… És bár egy kb. 20 perces kutatómunka
után az egyik eladó egy kis fehér lapra nyomtatott betűkkel kiírta nekünk
angolul, amit amúgy is sejtettünk, hogy BÚZALISZT, de hogy őszinte legyek,
annyira nem nyugtatott meg… mert végülis azt keverhettek bele, amit nem
szégyelltek.
Ezzel
együtt szerencsére remekül sikerült a vacsora, nekünk legalábbis nagyon ízlett…
A paprikás csirke határértéken belül volt vendéglátóinknak is, úgy tűnt, hogy
jóízűen ették a tejfölös és a tejföl nélküli verziót is (inkább nem mondom meg,
hogy egy dobozt tejfölt mennyiért találtunk a boltban, mert a lényeg, hogy
legalább találtunk), a nokedli azonban néhányaknál (állítólag) kiverte a
biztosítékot. Bevallom én nem vettem észre, mert olyan örömmel habzsoltam a
magam kis adagját (ami végre nem rizs volt), hogy nem igazán figyeltem a többiek
arckifejezésére. De azért aki odáig is elmerészkedett, hogy a csirkéből kétszer
merjen, a repetát azért már csak-csak jól bevált rizzsel fogyasztotta. A
megmaradt nokedlit pedig másnap már hiába kerestük a hűtőben, valaki gondosan
eltűntette a nyomait...
Az
estünk osztatlan sikere akkor kérdőjeleződött meg végérvényesen számunkra,
amikor a családfő a vacsora végén nem böfögött egy jóízűt hangosan, addig
ugyanis minden közös étkezést követően fültanúi lehettünk ennek. Első
alkalommal azt hittem rosszul hallok, meg úgy voltam vele, hogy még ha jól is
hallottam, biztos véletlenül csusszant ki, előfordul az ilyen és elnézően
mosolyogtam egyet magamban. Csakhogy az eset minden alkalommal megismétlődött,
kivéve a magyar est után. No, ettől azért én a magam részéről nem estem annyire
kétségbe, sőt, a kint eltöltött idő egyik legjobb vacsorájaként írtam be
személyes történelemkönyvembe.
Szégyen
ide-szégyen oda, nem szerettem meg ázsiai ételeket, néhány egytálételtől
eltekintve. A pad thait, a sült rizst és sült tésztát, tavaszi tekercset már
korábban is szerettem, de ennyivel nem lehet 3 hétig kihúzni. Jópont azért,
hogy a rákos feltétetek egy árban vannak a csirkéssel és disznóssal, tehát
lelkiismeret furdalás nélkül rendeltem a rákocskákat… A többi kaja viszont vagy
állagában (nyúlós szmötyik) vagy fűszerezésében (mindennek erős és édes íze és
kiütős szaga van) vagy összetételében (a disznónak és a csirkének mindenét,
értsd belsőségeit is megfőzik) nálam kiverte a biztosítékot. Ezzel együtt
ámulattal jártam körbe és filmeztem le a piacok kifőzdéinek kínálatát (olyan
olcsó ezeken a helyeken a kaja, hogy legtöbbször a helyiek is itt veszik meg
készen a vacsorájukat), de arra, hogy itt egyek, a kint töltött idő alatt nem
tudtam rávenni magamat (nem csak higéniai szempontok miatt).
Kambodzsai
vendéglátónk többször vitt minket olyan étterembe, ahol hatalmas kínálatból mi
magunknak válogathattuk össze a vacsoránkat. Ezeken a helyeken merészebben
válogattam az új ízek között (életemben először megkóstoltam pl. csigát is-nem
ízlett), sajnos nem sok sikerélménnyel. Egyszerűen nem értem minek kell, minden
levest, húst, feltétet ennyire émelyítően
és erőteljesen fűszerezni… ha legalább jó ízűek lennének ezek a
fűszerek… akkor örültem a legjobban, ha leginkább nem tettek valamire fűszert.
Egyszer sikerült egy natúr sült csirkét kifognom, a házigazdáinknál pedig sikerült
ennem egy igazán finom csirkehús levest, amibe végre semmilyen feleseleges
fűszert sem raktak, csak azt, ami tényleg kell bele… rögvest háromszor is
szedtem belőle.
Egyetlen
igaz menedékem és valódi örömforrásom a gyümölcs shakek voltak. Friss trópusi gyümölcsől
készültek, jégkása és minimális cukorszirup hozzáadásával. Kedvencem a mangós,
a dinnyés és a kókuszos. És nem feledkezhetek meg a friss kókuszról sem, ami
úgy terem ott, mint nálunk a gaz… lenyesegetik a tetjéről a héját, jobb
helyeken jégbe hűtik, meglékelik, adnak hozzá egy szívószálat és szívhatod.
Elképsztő jól fel tud frissíteni, ennél természetesebb nem is lehetne és
higéniai szempontból is nyugodtak maradhatunk. Mi több, miután kiszívtuk a
levét, egy kiskanállal még a húsát is kikapargathajtjuk frissibe, nagyon
király…
Láss
csodát: a desszerteket is alapvetően rizsből készítik. Van ez a bizonyos
ragacsos rizs (sticky rice)- szerintem nem egy nagy szám, mintha cukorszirupba
főtt rizs lenne, amit banánlevélbe csomagolva árulnak. Nagyon tetszett, hogy
többfajta édességet is banánlevélbe csomagolnak, amire aztán utólag még rá is
pirítanak.
Egy
fokkal jobb, amikor már banán is kerül az édességbe, a banán finom íze (már ha
nem túl éretlent használnak, aminek még alig van banán íze) kicsit feledtetni
tudja, hogy végeredményben megint rizst eszünk, csak kicsit más formában (van
pl. banános palacsintájuk is, ami tényleg finom, ha nem nyomják előtte tele a
serpenyőt kókuszzsírral). Az, hogy ezekbe a rizstésztákba is képesek babot
tölteni és édesség gyanánt osztogatni, mondanám, hogy nagyobb átverés, mint a fátyolfelhő,
de lehet, hogy csak kevesen értenék, miről beszélek…
A
Kambodzsában fellelhető rikítózöld és egyéb fura színű zselés édességeknek
esélyt sem adtam, a látvány magáért beszélt.
Megint a kókusz mentette meg az ázsiai desszertek becsületét, ugyanis számomra az
egyedül desszertként értelmezhető ételek kókusztejből készültek. Néha adtak
hozzá vagy főztek benne egy kis tápiókát: gőz fölött félhold alakú gombóccá áll
össze, vagy dobálnak még bele pár gyümölcsöt és ilyen kókuszos gyümölcsleves
szerűség válik belőle- ezek még úgy elmennek. Nem mondom, hogy a konyhaművészet
csúcsa, de legalább fenntartások nélkül élvezhető.
| Piaci ételek |
| Mindent bele |
| Piaci ételek II. |
| Piaci ételek III. |
| Változatok csirkére |
| Utcai étkezés Bangkokban |
| Piac Kambodzsában |
És akkor most térjünk át a kambodzsai esküvőre.
Reggel 6.30-kor (értsd helyi idő szerint reggel 6.30-kor!) volt a gyülekező.
Őszintén először azt hittem szivatnak, mikor mondták, hogy mikor kezdődik a
buli…
Aztán ahogy láttam az esemény dinamikáját,
kezdtem megérteni miért van szükség ilyen korai kezdésre. Annak ellenére, hogy a ‘leghidegebb’
hónap náluk a január (ezért esküvői főszezon), délre így is jócskán 30
fok fölé kúszik a hőmérséklet, és bizony egy hagyományos kambodzsai esküvő
koreográfiája annyira összetett, hogy a párnak addigra kb. ötször kell
átöltöznie, műszálasabbnál műszálasabb nagyon színes ‘habos-babos’ ruhácskákba (jelmezekbe) (bővebben majd meglátjátok a kisfilmemben). Így máris érthető, hogy próbálják megúszni a legnagyobb meleget. A szertartás ugyanis megállás nélkül zajlik egy
partisátorban délig, a lányos ház előterében (a ventilátor működéséhez szükséges plusz áramfogyasztást egy aggregátor biztosította, amit az utcán helyeztek el).
Az egyes rítusok sokáig tartanak, telis tele
vannak formális elemekkel, tradicionális énekekkel, viszont annál kevesebb
érzelem fedezhető fel a résztvevők arcán. Mosolyt egyedül a kamerába nézőkön lehetett látni: olyan volt az egész, mintha egy filmforgatáson lennénk
és az egyes jelenetek tökéletes kivitelezésére összpontosítana mindenki.
Az, hogy mikor, kinek mit is kell pontosan
csinálnia és hova kell néznie, ezzel kb. egyedül a szertartás levezetője (a film rendezője) volt
tisztában, a résztvevők minden mozdulathoz tőle várták az iránymutatást. Kicsit
olyan érzésem volt, mint amikor nem templomba járó emberek mennek templomba esküdni: hogy igazából fogalmuk sem volt arról, hogy az egyes
mozdulatokat, gesztusokat miért csinálják… de csinálják, mert ez a szokás.
Egy olyan előre megrendezett színdarabnak lehettünk szemtanúi, ahol senki sem, mint individum, hanem egy nagy kollektív társasjáték egyik figurájaként volt
jelen. Társasjáték figuráktól pedig fura is lenne, ha érzelmeket várnánk.
Igen,
azt hiszem ezt emésztettem meg nagyon nehezen Ázsiában, hogy ennyire nem
fejezik ki magukat individumként, hogy mindig a nagy rendszer egyik
alkotóelemeként SZEREPELNEK.
Nade
térjünk vissza az esküvőhöz. Reggel 6.30-as kezdés után 8 órakor már el is érkezett az első
étkezés ideje… azt kívánom, hogy attól a
reggelitől mentsen meg mindenkit a jó Isten! ‘Mindent bele tenger gyümölcsei' (rákok, halak és ki tudja milyen belsőségek, polipok, kagylók stb.) leves elképesztően fűszerezve. Megillatolod és majdnem elájulsz. Reggel 8-kor.
Aztán persze
jönnek a banánlevélbe csomagolt, babbal töltött rizstésztás édességek, mint felmentő sereg, de
addigra már késő. Menekülnél a jól ismert Fanta márkanévbe, de ott is valami
ismeretlen trópusi gyümölcsaromából készült cukros lébe futsz és átfut a
fejeden, hogy hogyan fogod tudni végigcsinálni ezt a napot úgy, hogy ne forduljon
ki a gyomrod a helyéből…
Aztán
persze annyira érdekes és fura minden körülötted, hogy elfelejtesz a kaján sopánkodni,
belemerülsz az élménybe, hogy olyan, mintha belecsöppentél volna egy ázsiai
filmbe…
Az
ebéden csak a legközelebbi hozzátartozók vehettek részt, így nekünk sem kellett
maradni (szerencsére). Egyedül a vacsora volt hátra (este 6-ig tehát
kipihenhettük a korai kelést és a reggeli okozta sokkot), de az már egy ötcsillagos szállodában, egészen
európai körülmények között. Olyannyira európai, hogy konkrétan francia
vörösbort szolgáltak fel a vacsorán. Ez persze azért ott sem nem mindennapos… mondjuk
azt, hogy egy kivételesen jó helyzetben lévő kambodzsai család esküvőjén
vehettünk részt, akik azt is megengedhették maguknak, hogy olyan távoli vendégeket
is fogadjanak, mint mi…
Ahogy
az előző bejegyzésemben már írtam, az európai nekik egyet jelent a menő
fogalmával, tehát aki megteheti, az esküvőjébe is sző európai elemeket. Én
legalábbis ennek tulajdonítottam be, hogy a menyasszony (azaz az újdonsült
feleség) miért viselt kizárólag este fehér ruhát és hogy miért volt esküvői
torta csillagszóróval (a torta egyáltalén nem ázsiai édesség és hagyományos esküvőn nem is szokás). A buli azonban
rendkívül korán véget ért, kb. este 9-kor mindenki csendben elszivárgott.
Előtte volt
némi élőzene, amire diszkrét egyentáncot jártak (egyszerre és ugyanazt: ha
definiálnom kéne, akkor csípőmozgások nélküli macarena), de mit mondjak, nem
volt az a nagy ‘ereszd el a hajamat’ feeling.
Nagyon
úgy tűnik, hogy lesz még egy harmadik ázsiai bejegyzésem, mert ez a mostani is túl hosszúra sikerült és van még pár érdekesség…
| Az első ajándékok |
| Hopp, egy disznó lábszár |
| Az ifjú pár |
| Rítus tánc |
| Áldásból és jókívánságból sosem elég |
2014. február 4., kedd
Édentől keletre I. rész
A most kovetkezo
bejegyzesem rendhagyo lesz (reszletekben fogom kozolni, mert egyszerre tul sok
es tomeny lenne). Egy rovid kiterot tettem del-Olaszorszagbol: eletemben
eloszor talalkoztam a 'valodi Azsiaval'.
Egy szoros barati kotelekemnek hala olyan helyekre latogathattam el, ahova valoszinuleg magamtol sosem keltem volna utra: Thaifoldre es Kambodzsaba, es olyan esemenyeknek lehettem szemtanuja (eskuvo, szuletesnap, kozos csaladi etkezesek, vendegfogadas Kambodzsaban), amelyekre ezen ismeretseg hijan, szimpla turistankent sosem nyerhettem volna bebocsatast.
Az ut soran kozelebbi ismertsegbe kerultem Bangkok legizgalmasabb negyedeivel, tobb paradicsomi thai szigettel, Kambodzsa fovarosal Phnom Penh-nel es az Angkorrol meltan vilaghires Siem Reap-pal.
Most azonban nem egy reszletes utibeszamolot fogok kozzetenni, hanem csak azt meselem el, hogy mi fogott meg, mi hokkentett meg, mi akasztott ki leginkabb az ut soran...
Hogy miert erzem azt, hogy az eddigi legellentmondasosabb hely(ek), ahol valaha jartam. Ahol egymas sarkaban van a tuti es a gagyi, a pompa es a putri, az oszinte kedvesseg es a szamitas, a pokol es a paradicsom...
Prekoncepciok nelkul erkeztem meg Azsiaba. Nem kepzeltem el elore, hogy milyen lesz, hagytam, hogy hasson ram. Kiveteles luxus igy belepni egy uj kontinensre, abban a tudatban, hogy ott a barataim mar varnak ram, mindent elore megszerveztek, kitalaltak, nekem csak az a dolgom, hogy eljussak az elore megbeszelt talalkozasi pontra.
Az, hogy mennyire felkeszuletlenul vagtam neki a turanak akkor tudatosult bennem, mikor a thaifoldi vizumkero lap kitoltesenel arra a kerdesre sem tudtam a valaszt, hogy hol lesz a szallasom Bangkokban. Amikor az utlevel ellenorzesnel szoban is feltettek ezt a kerdest annyit tudtam csak valaszolni, hogy a barataim varnak ram… ekkor kicsit megremegett a labam. Hogy gyerekkorom egyik legizgalmasabb, de egyben legfelelmetesebb tv sorozatanak, a Bangkok Hiltonnak a helyszinere keszulok belepni, es fogalmam sincs arrol, hogy hol fogok aludni… a sorozatbol tanulva kinosan ugyeltem ra, hogy senki se ferhessen hozza se a zsebeimhez, se a poggyaszomhoz, nehogy en is- Nicole Kidmanhez hasonloan egy helyi bortonben vegezzem, tudtomon kivul elkovetett heroin csempeszetert.
Pontositanek tehat: ennyi prekoncepcio megiscsak ult bennem.
A barataim viszont- akik egy nappal elottem erkeztek a helyszinre- szerencsere tenyleg vartak ram...
Eloszor akkor nevettem igazan jot, mikor ultunk egy taxiban Bangkokban (mivel tobben voltunk jobban megerte, mint tomegkozlekedni- marcsak azert is, mert a buszjaratok utvonala es megalloi egy europai szamara nehezen felterkepezhetoek) es a taxis a szokasos "honnan jottunk" kerdesre megkapta a Budapestrol, Magyarorszagrol valaszt, akkor hangosan felnevetett es kozolte, hogy fogalma sincs, hogy az hol van... kozos nevezokent kihoztuk Europat, amitol mindannyian elegedetten fellelegeztunk... nem kellett folytatni a tarsalgast Puskas Ocsirol, a Balatonrol meg a gulyasrol, hanem az ismeretlenseg megnyugtato homalyaba burkolozva utazhattunk tovabb.
Es maris elerkeztunk Bangkok talan egyik legnagyobb vonzerejehez. Hogy ismeretlen maradhat benne az ember. Hogy van mar olyan tavol az oreg kontinenstol, hogy teljes nyugalommal es felszabadultan lehet ideozonleni felcsavarni a szonyeget, egy atlag europai fizeteshez viszonyitva fillerekert. (Visszajaro utitarsaimtol mondjuk azt is megtudtam, hogy az arak evrol evre egyre meredekebben es egyre szemtelenebbul mennek felfele a turistak szamara, de meg mindig nem annyira, hogy ne erne meg idejonni kiereszteni az faradt gozt...)
Bangkok leghiresebb buliutcajat (a Khao Shan-t) hangulataban leginkabb a Sziget Fesztivalhoz tudnam hasonlitani, kicsit szelesebb korosztallyal (utazokepes idosebbek is ellatogatnak ide eloszeretettel), tobb utcai masszorrel es arussal, keletiesebb izekkel, de nagyon hasonlo nemzetisegi osszetetellel (azsiait leginkabb csak a pult mogott latni, mert ok a turistakra szabott arakat nem tudnk megengedni maguknak)... a hasonlosag mar-mar kiserteties az esti buli masnap reggelen, amikor legalabb annyira elszortan es megviselodve lezengenek az utcan az europai es amerikai turistak, mint egy koncert utan a satorbol kikelve.
Helyiekkel tehat itt meg csak nyomokban lehetett talalkozni, de ominozus pillanat volt, mikor a szupermarketben sorban allo narancssarga lepelbe bugyolalt szerzetes novendek veletlenul kilottyintett egy korty kolat, es hogy 'mulasztasat leplezze', szandaljaval ralepett, mintha ezzel meg nem tortentte es lathatatlanna tudna tenni a pillanatot. Amikor pedig a tekintetunk osszeert, annak rendje es modja szerint fulig vorosodott szegyeneben.
Osszessegeben jellemzo, hogy nem vallaljak fel, ha valamit pl. nem ertenek vagy nem tudnak. Tobbszor elofordult, hogy kertem valakitol utbaigazitast, vagy kerestem valamit a boltban es sosem mondtak azt, hogy 'sajnos nem tudok segiteni', ellenben tobbszor felre lettem tajekoztatva egy olyan mosoly kisereteben, amibol egyertelmuen latszik, hogy a valasz nem feltetlen korrelal a valosaggal. Nyilvan nem rosszindulatbol teszik ezt, egyszeruen ego nekik (kedves baratom szava jarasaval elve arcvesztest jelent) nem tudni valamit, vagy nem segiteni a hozzajuk fordulonak (felretajekoztatni nekik kevesbe ego).
Maris itt az elso sztereotipia: az azsiaiak nem mutatjak ki az erzeseiket. En ezt azzal finomitanam, hogy minden olyan erzest kimutatnak, ami egy tarsalgashoz kell, de olyat mar csak elvetve, ami elindithatna egy igazi beszelgetest...
Feltetlenul kulonbseget kell tennem viszont a thai es a kambodzsai emberek kozott. A messze foldon hires thai kedvesseggel ellentetben szimplan addig voltak kedvesek, ameddig potencialis fizeto ugyfelkent funkcionaltunk, egy pillanattal sem tovabb. Udito kivetelek persze akadtak (minel messzebb mentunk a turista negyedtol, annal tobb), de olyan szelsoseges helyzetre is volt pelda, hogy megkertek minket, hogy alljunk arrebb varakozni egy utcai arusitohely elol, mert miattunk nem fernek oda a lehetseges vasarlok...
Ezzel szemben Kambodzsaban egy masolt CD-ket es DVD-ket arusito uzletben (ami egy plazaban volt, nem viccelek, tok legalisan lehet illegalisan sokszorositott lemezeket venni barhol...) odajott hozzam az eladolany es oszinte erdeklodessel elkezdett faggatni arrol, hogy honnan jottem, kinel lakom, meddig maradok... majd rogvest megkerdezte a csaladi allapotomat is, mi tobb, megtudtam, hogy o hova jar iskolaba, milyen karriertervei vannak ot eves tavlatban, mindekozben pedig vegig testvernek (sister) hivott. A legutolso dolog, ami erdekelte, hogy vegul veszek-e cd-t...
Persze, Kambodzsaban is mindent ra akarnak tukmalni az emberre a piacon, de az atlag kambodzsai valahogy kevesbe tunt nekem olyan szamitonak, sokkal tobbszor tapasztaltam oszinte erdeklodest es kivancsisagot a reszukrol.
Durvan kihasznaljak azonban, hogy az ember gyereke nagy valoszinuseggel csak egyszer vesz igenybe bizonyos szolgaltatasokat (az esetek nagy reszeben nem visszatero vendeg, ezert veletlenul sem torekednek a korrektsegre, sot), ott csaljak csapdaba a kiszolgaltatott turistat, ahol csak tudjak. Kivalo pelda erre a Siem Reap- Bangkok kisbuszos utazasunk, ahol a kb. 400 km-es tavot 10 ora alatt sikerult megtennunk (ennyire azert nem volt rossz allapotban az ut), negyszer pakoltattak at a cuccainkat egyik buszbol a masikba, az egyes atszallasokat es pihenoket pedig valahogy mindig egy (nyilvan a busztarsasaggal szerzodeses viszonyban allo es a turistak utan jutalekot kapo) etterem melle sikerult szervezni, ami azert egy ovon aluli csapda, mert a 400 km-es tav menetidejet senki nem tervezi 10 orasra, igy nem is keszul elo egy napi hideg elelemmel, ezert az orankent beiktatott pihenohelyek egyiken elobb-utobb kenytelen-kelletlen beadja a derekat es valahol fogyasztani fog.
Es ebben nem az faj, hogy kell venni magamnak egy tal etelt, hanem az, hogy a kiszolgaltatottsagunkat kihasznalva teljesen hulyere vagyunk veve es miutan beultunk a buszba, eselyunk sincs a csapdabol menekulni...
Nem allitom, hogy mindegyik busztarsasag ennyire inkorrekt, de sajnos nekunk egy ilyenbe sikerult beleszaladnunk. Es bar egy dollarral olcsobban kinaltak a menetjegyet, mint a tobbiek, utkozben kiderult, hogy ezert komoly arat kell fizetnunk... Azsiaban sincs tehat maskent: gyanusan olcso husnak legtobbszor ott is hig a leve. Ha pedig veletlenul megis fillerekert kap az ember minoseget (ilyen is akad), akkor ott valoszinuleg lopott/illegalis/gyermekmunkaval eloallitott arurol van szo…
Eleinte vicces, aztan egyre inkabb faraszto, hogy semminek sincs fix ara, hanem mindenert alkudozni kell. Nekunk kiveteles szerencsenk volt azzal, hogy egyik utazotarsunk helybeli volt, ettol mar eleve jobb alkupoziciobol indultunk. Persze azzal, hogy europaikent ott alltunk mellette, maris kicsit visszaromlott… europai turistakent (ami ott a penzeszsak szinonimaja) eleve minimum haromszoros arat mondtak nekunk mindenre. Es hiaba az azsiai segito, ha latjak, hogy a termeket vegul nem o fogja megvasarolni, egy hataron tul nem engednek tovabb… ez van. Teljesen mindegy Europa helyik szegletebol erkezik ember, akkor is europai.
Amugy folyamatosan amulatba ejtett, hogy mar a puszta europaisagunkkal mekkora figyelmet es tiszteletet kaptunk folyamatosan. Az eskuvon peldaul (bar kozvetlenul peldaul nem is ismertuk a part, cask azsiai utazotarsunkon keresztul) kapasbol kiultettek bennunket a fo asztalhoz, hogy senki figyelmet ne kerulhesse el, hogy ezen az eskuvon bizony europai vendegek is vannak. Az europai vendeg ugyanis meno. Orommel keszitettem volna egy gyors kozvelemeny kutatast, hogy miert gondolnak minket annyira menonek, de mivel erre nem volt lehetosegem (tul intim kerdes let volna egy azsiai ember szamara) ezert maradnak a megerzeseim. Mintha mi lennenk szamukra a tavoli, elokelo nagyneni, nagybacsi, akit senki nem ismer igazan, messzirol viszont nagyon egzotikus, mivel tok mashogy nez ki, mashogy oltozik, mas illata van stb.
Es amennyire szorakoztato volt ezt a roved ideig tarto reflektorfenyt elvezni, annyira melyrol elkezdett feszulni bennem, hogy amit ok joletnek latnak, gondolnak, vagynak es probalnak elerni, azon valojaban Europa egyre inkabb kezd tullepni. Mert kiderult rola, hogy nem fenntarthato. Hogy bizonyos dolgokrol le kell tudnunk mondani, tudatosnak kell lenni, hogy eletben maradhassunk. De errol ott egyelore senki nem beszel, nem vesz tudomast, mert jelenleg minden gazdasagi mutato felfele ivel: ebbol kifolyolag ugyesen es modszeresen igazzak le a kornyezetuket, hasznaljak ki termeszeti ertekeiket a vagyott jolet elereseert, hogy nekik is tobb es job legyen, mint ami mostanaig megadatott.
Hisz nekik is jar, hogy ugy eljenek, mint a nyugatiak. Es aki megteheti, mindent el is kovet, hogy ugy eljen. Es amig Europaban mar legalabb egy kicsit elkezdett menove valni a tudatos fogyasztas, addig Azsiaban en csak a fogyasztas oromet lattam, tudatossagnak a leghalvanyabb nyomat sem. (es itt most nem csak a napi nehany dollarbol tengodokre gondolok, hanem az iskolazott, a tarsadalom ‘kremjet’ kepzokre, akik joletuket elsosorban annak koszonhetik, hogy az orszagba innen-onnan befolyo penzeket nem a koz javat szolgalo fejlesztesekre, hanem sajat celjaik megvalositasara forditjak.)
Tisztaban vagyok vele, hogy ezert nem kell Azsiaig menni senkinek, hogy ilyet tapasztaljon, de ott az egyes tarsadalmi osztalyok egbekialto eletszinvonal kulonbsege lattan hiaba probaltam, nem tudtam olyan eros turistrozsaszin szemuveget feltenni, hogy ez ne nyomja ra a belyeget a formalodo Azsia kepemre.
Thaifoldon es Kambodzsaban az ott toltott 3 het alatt egyszer sem hallottam azt a szot, hogy krizis. Mert ott abban az ertelemben, amit mi most Europaban atelunk egyaltalan nincs krizis. Sot, dinamikus fejlodes van (meg ha europai mercevel merve meg mindig sokan nyomorognak). Aki par eve meg biciklivel jart, most motorbiciklivel, es orul, hogy mar neki is futja ra… teljesen mindegy, hogy ezzel mennyire szennyezi a kornyezetet, hogy lassan mar levegot sem lehet venni a nagyvarosokban: egyre tobben maszkot kenytelenek viselni- a lenyeg, hogy megengedheti maganak. Es nagyon-nagyon sokan vannak, akiknek most ez jelenti a realitast (itt ugyancsak nem divik az egygyerekes csaladmodell, sot, kb. minden utcaban volt egy gyerkocokkel tomott altalanos iskola). Hogy fejlodunk, fogyasztunk es ez jo.
Es ettol komolyan megijedtem.
Vege az elso resznek.
A kovetkezo reszben olvashattok a 'valodi Azsia' etkezesi kulturajarol (ami koszonoviszonyban sincs az altalunk ismert azsiai izekkel), a tomegkozlekedesrol (vagy annak hianyarol), a 'felesleges allas' fogalmarol, eskuvoi elmenyeimrol es meg sok-sok, europai fejjel igencsak meghokkento jelensegrol... es kozben keszulnek a kisfilmjeim is azokbol a kepekbol, amiket a helyszinen forgattam.

| Tuk-tuk, mint tomegkozlekedesi eszkoz |
| A legnagyobb fekvo Buddha |
| Buddha variaciok I. |
| Buddha variaciok II. |
| Arany minden mennyisegben I. |
| Arany minden mennyisegben II. |
| Kiralyi palota, Bangkok I. |
| Kiralyi palota, Bangkok II. |
| Szep sztupak |
| A paradicsomi helyeket elozonlottek a turistak |
| Itt a sok hajo miatt nem lehet furdeni |
| Tarsashaz Bangkok egyik kulsobb keruleteben |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)