Rómától délre: Édentől keletre II. rész

'Az vagy nekem, mint testnek a kenyér…’

Ezzel a szöveggel nehéz lenne hódítani Ázsiában. Mert, hogy nem esznek kenyeret. Meg úgy egyáltalán, semmilyen pékárut, mivel náluk nem terem meg a búza. Rizst esznek reggel, délben, este. Nem viccelek. A kambodzsai családfő, aki vendégül látott minket, napi háromszor evett főtt rizst. Nem is volt elhízva egyáltalán. (Ázsiában nagyon nehéz elhízott emberrel találkozni. A napi többszöri rizsfogyasztás tehát hatásos diéta, már annak, aki bírja az egyhangúságot… hiába tesznek rá ugyanis többféle feltétet, a rizs- nekem- akkor is csak rizs marad.)

Álmomban sem hittem volna, hogy Ázsiában ennyire nélkülöznöm kell a kenyeret… Persze, Thaiföldön a szupermarketben lehetett turistáknak importált, előre csomagolt, tartósítóval és színezékkel telenyomott (lila színben pompázó babba- és zöld színű édeskrumplival töltött édes bucit-lehet, hogy a színek fordítva voltak, de végülis teljesen mindegy, borzalmas így is, úgy is) pékárut és kalácsszerű kockakenyereket vásárolni, de nekem ezektől leginkább elment az életkedvem. Egy-két napig még valahogy elvan így az ember, de aztán nagyon elkezd hiányozni az a fránya kenyér…

A 2. hét vége felé Thaifölfön belebotlottunk egy egyértelműen európai és amerikai turisták kenyéréhségére alapozó pékség szerűségbe, ahol ugyanabba az édes, muffinszerű (de legalább búzalisztből készült) tésztába tettek különböző édes (kedvencem a friss kókuszbelsővel töltött) és sós (tonhalas, szárított disznóhúsos, kukoricás stb.) tölteléket. Helyi viszonylatban nagyon sokba került, de úgy legeltettük a szemünket a kínálaton és aztán faltuk be őket pillanatok alatt, mint akik napok óta nem ettek…

Aztán szerencsére megérkeztünk Kambodzsába. Ahol annyival szerencsésebb volt a helyzet, hogy mivel régen francia gyarmat volt, ezért bagett árusítókkal már itt-ott lehetett találkozni, de a mi sorsunkat mégsem ez fordította meg, hanem, hogy fantasztikus vendéglátóink minden reggel szereztek nekünk friss péksüteményeket (ami ott igazi luxusnak számít, de ezekben a vérzivataros napokban megmentettek minket). Örökké hálás leszek ezekért reggelikért, egészen más lelkülettel tudtam így elkezdeni a napot és azt hiszem akkor éreztem nagyon erősen azt, hogy nagyon jó és érdekes Ázsiában lenni, de az én otthonom Európa és ezt egy cseppet sem bánom…(nem kell ahhoz férfinak lenni, hogy a gyomron keresztül vezessen az út...)

Nem hagyhatom szó nélkül azonban, hogy a péksütikhez (aminek e tésztái ugyanolyanok voltak, mint otthon, de tölteléknek néhány trópusi gyümölcs: pl. mangó néha befigyelt) nagyon finom kambodzsai kávét kaptunk, aminek az íze olyan, mintha kakaót és kávét innánk egyszerre. Nem kávéfőzőben főzik, hanem egy speciális szűrőn keresztül kell átfolyatni rajta a forró vizet, amit a poharunkra kell ráhelyeznünk, így csepeg bele ez a laza, de ugyanakkor mégis erős kávé. Annyira elnyerte a tetszésünket (ami részben magának a kávénak, de részben a vele együtt felszolgált péksüteményeknek volt köszönhető), hogy rögvest mindannyian vásároltunk is belőle, sőt, elégedettségünket látva vendéglátónktól is kaptunk ajándékba, a hozzá tartozó speciális szűrőberendezéssel egyetemben.

A mai napig nem tértem még napirendre attól, hogy amikor egy kambodzsai szupermarketben kerestük a magyar estünkhöz (jól bevált paprikás csirke nokedlivel kombó) szükséges hozzávalókat, és sehol sem találtunk sima búzalisztet- pontosabban találtunk egy búzaliszthez hasonló fehér port, kb. 1 kg-os kiszerelésben, áttetsző csomagolásban- a csomagoláson egy betű információ sem volt, semmilyen nyelven. Ilyet én még tényleg nem láttam! Hogy a 21. században, egy nagyforgalmú szupermarketben lehet olyan előre csomagolt termékkel találkozni, amire azt sem írják rá, hogy mi van benne, se azt, hogy ki gyártotta, olyan apróságokról már nem is beszélve, hogy mekkora az űrtartalma, meddig tart a szavatossága… És bár egy kb. 20 perces kutatómunka után az egyik eladó egy kis fehér lapra nyomtatott betűkkel kiírta nekünk angolul, amit amúgy is sejtettünk, hogy BÚZALISZT, de hogy őszinte legyek, annyira nem nyugtatott meg… mert végülis azt keverhettek bele, amit nem szégyelltek.

Ezzel együtt szerencsére remekül sikerült a vacsora, nekünk legalábbis nagyon ízlett… A paprikás csirke határértéken belül volt vendéglátóinknak is, úgy tűnt, hogy jóízűen ették a tejfölös és a tejföl nélküli verziót is (inkább nem mondom meg, hogy egy dobozt tejfölt mennyiért találtunk a boltban, mert a lényeg, hogy legalább találtunk), a nokedli azonban néhányaknál (állítólag) kiverte a biztosítékot. Bevallom én nem vettem észre, mert olyan örömmel habzsoltam a magam kis adagját (ami végre nem rizs volt), hogy nem igazán figyeltem a többiek arckifejezésére. De azért aki odáig is elmerészkedett, hogy a csirkéből kétszer merjen, a repetát azért már csak-csak jól bevált rizzsel fogyasztotta. A megmaradt nokedlit pedig másnap már hiába kerestük a hűtőben, valaki gondosan eltűntette a nyomait...

Az estünk osztatlan sikere akkor kérdőjeleződött meg végérvényesen számunkra, amikor a családfő a vacsora végén nem böfögött egy jóízűt hangosan, addig ugyanis minden közös étkezést követően fültanúi lehettünk ennek. Első alkalommal azt hittem rosszul hallok, meg úgy voltam vele, hogy még ha jól is hallottam, biztos véletlenül csusszant ki, előfordul az ilyen és elnézően mosolyogtam egyet magamban. Csakhogy az eset minden alkalommal megismétlődött, kivéve a magyar est után. No, ettől azért én a magam részéről nem estem annyire kétségbe, sőt, a kint eltöltött idő egyik legjobb vacsorájaként írtam be személyes történelemkönyvembe.

Szégyen ide-szégyen oda, nem szerettem meg ázsiai ételeket, néhány egytálételtől eltekintve. A pad thait, a sült rizst és sült tésztát, tavaszi tekercset már korábban is szerettem, de ennyivel nem lehet 3 hétig kihúzni. Jópont azért, hogy a rákos feltétetek egy árban vannak a csirkéssel és disznóssal, tehát lelkiismeret furdalás nélkül rendeltem a rákocskákat… A többi kaja viszont vagy állagában (nyúlós szmötyik) vagy fűszerezésében (mindennek erős és édes íze és kiütős szaga van) vagy összetételében (a disznónak és a csirkének mindenét, értsd belsőségeit is megfőzik) nálam kiverte a biztosítékot. Ezzel együtt ámulattal jártam körbe és filmeztem le a piacok kifőzdéinek kínálatát (olyan olcsó ezeken a helyeken a kaja, hogy legtöbbször a helyiek is itt veszik meg készen a vacsorájukat), de arra, hogy itt egyek, a kint töltött idő alatt nem tudtam rávenni magamat (nem csak higéniai szempontok miatt).

Kambodzsai vendéglátónk többször vitt minket olyan étterembe, ahol hatalmas kínálatból mi magunknak válogathattuk össze a vacsoránkat. Ezeken a helyeken merészebben válogattam az új ízek között (életemben először megkóstoltam pl. csigát is-nem ízlett), sajnos nem sok sikerélménnyel. Egyszerűen nem értem minek kell, minden levest, húst, feltétet ennyire émelyítően és erőteljesen fűszerezni… ha legalább jó ízűek lennének ezek a fűszerek… akkor örültem a legjobban, ha leginkább nem tettek valamire fűszert. Egyszer sikerült egy natúr sült csirkét kifognom, a házigazdáinknál pedig sikerült ennem egy igazán finom csirkehús levest, amibe végre semmilyen feleseleges fűszert sem raktak, csak azt, ami tényleg kell bele… rögvest háromszor is szedtem belőle.

Egyetlen igaz menedékem és valódi örömforrásom a gyümölcs shakek voltak. Friss trópusi gyümölcsől készültek, jégkása és minimális cukorszirup hozzáadásával. Kedvencem a mangós, a dinnyés és a kókuszos. És nem feledkezhetek meg a friss kókuszról sem, ami úgy terem ott, mint nálunk a gaz… lenyesegetik a tetjéről a héját, jobb helyeken jégbe hűtik, meglékelik, adnak hozzá egy szívószálat és szívhatod. Elképsztő jól fel tud frissíteni, ennél természetesebb nem is lehetne és higéniai szempontból is nyugodtak maradhatunk. Mi több, miután kiszívtuk a levét, egy kiskanállal még a húsát is kikapargathajtjuk frissibe, nagyon király…

Láss csodát: a desszerteket is alapvetően rizsből készítik. Van ez a bizonyos ragacsos rizs (sticky rice)- szerintem nem egy nagy szám, mintha cukorszirupba főtt rizs lenne, amit banánlevélbe csomagolva árulnak. Nagyon tetszett, hogy többfajta édességet is banánlevélbe csomagolnak, amire aztán utólag még rá is pirítanak.

Egy fokkal jobb, amikor már banán is kerül az édességbe, a banán finom íze (már ha nem túl éretlent használnak, aminek még alig van banán íze) kicsit feledtetni tudja, hogy végeredményben megint rizst eszünk, csak kicsit más formában (van pl. banános palacsintájuk is, ami tényleg finom, ha nem nyomják előtte tele a serpenyőt kókuszzsírral). Az, hogy ezekbe a rizstésztákba is képesek babot tölteni és édesség gyanánt osztogatni, mondanám, hogy nagyobb átverés, mint a fátyolfelhő, de lehet, hogy csak kevesen értenék, miről beszélek…

A Kambodzsában fellelhető rikítózöld és egyéb fura színű zselés édességeknek esélyt sem adtam, a látvány magáért beszélt.

Megint a kókusz mentette meg az ázsiai desszertek becsületét, ugyanis számomra az egyedül desszertként értelmezhető ételek kókusztejből készültek. Néha adtak hozzá vagy főztek benne egy kis tápiókát: gőz fölött félhold alakú gombóccá áll össze, vagy dobálnak még bele pár gyümölcsöt és ilyen kókuszos gyümölcsleves szerűség válik belőle- ezek még úgy elmennek. Nem mondom, hogy a konyhaművészet csúcsa, de legalább fenntartások nélkül élvezhető.

Piaci ételek

Mindent bele

Piaci ételek II.

Piaci ételek III.

Változatok csirkére

Utcai étkezés Bangkokban

Piac Kambodzsában

És akkor most térjünk át a kambodzsai esküvőre.

Reggel 6.30-kor (értsd helyi idő szerint reggel 6.30-kor!) volt a gyülekező. Őszintén először azt hittem szivatnak, mikor mondták, hogy mikor kezdődik a buli…

Aztán ahogy láttam az esemény dinamikáját, kezdtem megérteni miért van szükség ilyen korai kezdésre. Annak ellenére, hogy a ‘leghidegebb’ hónap náluk a január (ezért esküvői főszezon), délre így is jócskán 30 fok fölé kúszik a hőmérséklet, és bizony egy hagyományos kambodzsai esküvő koreográfiája annyira összetett, hogy a párnak addigra kb. ötször kell átöltöznie, műszálasabbnál műszálasabb nagyon színes ‘habos-babos’ ruhácskákba (jelmezekbe) (bővebben majd meglátjátok a kisfilmemben). Így máris érthető, hogy próbálják megúszni a legnagyobb meleget. A szertartás ugyanis megállás nélkül zajlik egy partisátorban délig, a lányos ház előterében (a ventilátor működéséhez szükséges plusz áramfogyasztást egy aggregátor biztosította, amit az utcán helyeztek el).

Az egyes rítusok sokáig tartanak, telis tele vannak formális elemekkel, tradicionális énekekkel, viszont annál kevesebb érzelem fedezhető fel a résztvevők arcán. Mosolyt egyedül a kamerába nézőkön lehetett látni: olyan volt az egész, mintha egy filmforgatáson lennénk és az egyes jelenetek tökéletes kivitelezésére összpontosítana mindenki.

Az, hogy mikor, kinek mit is kell pontosan csinálnia és hova kell néznie, ezzel kb. egyedül a szertartás levezetője (a film rendezője) volt tisztában, a résztvevők minden mozdulathoz tőle várták az iránymutatást. Kicsit olyan érzésem volt, mint amikor nem templomba járó emberek mennek templomba esküdni: hogy igazából fogalmuk sem volt arról, hogy az egyes mozdulatokat, gesztusokat miért csinálják… de csinálják, mert ez a szokás.

Egy olyan előre megrendezett színdarabnak lehettünk szemtanúi, ahol senki sem, mint individum, hanem egy nagy kollektív társasjáték egyik figurájaként volt jelen. Társasjáték figuráktól pedig fura is lenne, ha érzelmeket várnánk.

Igen, azt hiszem ezt emésztettem meg nagyon nehezen Ázsiában, hogy ennyire nem fejezik ki magukat individumként, hogy mindig a nagy rendszer egyik alkotóelemeként SZEREPELNEK.

Nade térjünk vissza az esküvőhöz. Reggel 6.30-as kezdés után 8 órakor már el is érkezett az első étkezés ideje… azt kívánom, hogy attól a reggelitől mentsen meg mindenkit a jó Isten! ‘Mindent bele tenger gyümölcsei' (rákok, halak és ki tudja milyen belsőségek, polipok, kagylók stb.) leves elképesztően fűszerezve. Megillatolod és majdnem elájulsz. Reggel 8-kor.

Aztán persze jönnek a banánlevélbe csomagolt, babbal töltött rizstésztás édességek, mint felmentő sereg, de addigra már késő. Menekülnél a jól ismert Fanta márkanévbe, de ott is valami ismeretlen trópusi gyümölcsaromából készült cukros lébe futsz és átfut a fejeden, hogy hogyan fogod tudni végigcsinálni ezt a napot úgy, hogy ne forduljon ki a gyomrod a helyéből…

Aztán persze annyira érdekes és fura minden körülötted, hogy elfelejtesz a kaján sopánkodni, belemerülsz az élménybe, hogy olyan, mintha belecsöppentél volna egy ázsiai filmbe…

Az ebéden csak a legközelebbi hozzátartozók vehettek részt, így nekünk sem kellett maradni (szerencsére). Egyedül a vacsora volt hátra (este 6-ig tehát kipihenhettük a korai kelést és a reggeli okozta sokkot), de az már egy ötcsillagos szállodában, egészen európai körülmények között. Olyannyira európai, hogy konkrétan francia vörösbort szolgáltak fel a vacsorán. Ez persze azért ott sem nem mindennapos… mondjuk azt, hogy egy kivételesen jó helyzetben lévő kambodzsai család esküvőjén vehettünk részt, akik azt is megengedhették maguknak, hogy olyan távoli vendégeket is fogadjanak, mint mi…

Ahogy az előző bejegyzésemben már írtam, az európai nekik egyet jelent a menő fogalmával, tehát aki megteheti, az esküvőjébe is sző európai elemeket. Én legalábbis ennek tulajdonítottam be, hogy a menyasszony (azaz az újdonsült feleség) miért viselt kizárólag este fehér ruhát és hogy miért volt esküvői torta csillagszóróval (a torta egyáltalén nem ázsiai édesség és hagyományos esküvőn nem is szokás). A buli azonban rendkívül korán véget ért, kb. este 9-kor mindenki csendben elszivárgott.

Előtte volt némi élőzene, amire diszkrét egyentáncot jártak (egyszerre és ugyanazt: ha definiálnom kéne, akkor csípőmozgások nélküli macarena), de mit mondjak, nem volt az a nagy ‘ereszd el a hajamat’ feeling.

Nagyon úgy tűnik, hogy lesz még egy harmadik ázsiai bejegyzésem, mert ez a mostani is túl hosszúra sikerült és van még pár érdekesség…