2013. november 20., szerda

Kakukktojás

Miért álltam perceken át kézenfogva a szomszédos település rendőrkapitányával? Miért néztek rám irigykedve a RAI tudósítói? Miért kellett Sapriban detektívest játszanunk Francescoval, hogy elkészíthessem a híradós anyaghoz szükséges felvételeket?

Mondjon nekem valaki egy izgalmasabb és sokszínűbb szakmát az újságíróinál! Ahol (most egy volt tanáromat idézem) egy nap leforgása alatt találkozhatsz a hajléktalantól a miniszterelnökig bárkivel…
Én elsősorban azt szeretem benne, hogy sokszor találom magamat nagyon vicces és váratlan helyzetekben. Ilyenkor mindig körbenézek egy pillanatra, elmosolyodok és megkérdezem magamtól: hogy a csudába kerültem ide?

Vibonati, délelőtt 10 óra
A helyi templomban gyülekeznek a helyi elöljáróságok, köpenyes általános iskolások, ministránsok, gyereket csitító tanárnénik és bácsik, koszorúk, ajándékkosarak, hogy minden a forgatókönyv szerint alakulhasson az iraki háborút követően elhunyt olasz békefenntartó katonákra emlékező misén.

Belép a pap, ’miatyank’, ’halleluja’, ’en vetkem’, ’ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel’, gyerekek által felolvasott színes kartonpapírra írt üzenetek: a kihagyhatatlan ’szeressük egymást’. Újságírói szerepemből kifolyólag szorgalmasan készítem kis kamerámmal a művészibbnél művészibb felvételeket az első sorból, amikor is a pap előáll azzal a kéréssel, hogy akkor most fogjuk meg egymás kezét és emlékezzünk pár percig némán a hősi halottakra.

A helyi polgármester az aktus megkezdése előtt még odasziszegi a papnak, hogy mekkora géniusz, hogy így kifundálta ezt a kis jelenetet, majd kénytelen kelletlen megfogja a mellette álló két magasrangú egyenruhás kezét… én ebben a pillanatban épp a helyi rendőrfőkapitány mellett álltam (kb. egy fejjel alacsonyabb nálam), kérdőn egymásra néztünk, majd realizáltuk, hogy mivel az első sorban állunk, ezáltal minden mögöttünk álló általános iskolásnak példát statuálunk, ezért kis hezitálás után némán kéz a kézbe helyezkedtünk, majd percekig erősen emlékeztünk háborús hőseink emlékére.
Isten nyugosztalja őket!


Paestum, 16. Mediterrán Régészeti Turisztikai Találkozó megnyitó
Minden magára valamit is adó olasz tv csatorna jelen van, hogy megörökítse a nagy eseményt. A 105 TV stáb tagjaként én is hömpölygök az eseményekkel. Sok-sok alacsony termetű újságíró gyömöszöli egymást, hogy az első sorból kaphassa el a szalag átvágását, a várakozással azonban hosszú percek telnek el. Én a hátsó sorok egyikéből figyelem békésen az eseményeket, karomat kissé megemelve zavartalanul készítem a felvételeimet és közben elgondolkodom a komparatív előny fogalmáról… 
Egyes újságírók elismerően, mások kicsit irigykedve tekintgetnem felém, egyet azonban leszögezhetünk: a 16. Mediterrán Régészeti Turisztikai Találkozó idei legfőbb attrakciója nem a műemlékek voltak…

Paestum, a találkozó helyszíne

Daria kolléganőm és én

Ha bizonyíték kell...

Sapri városháza előtti tér, vasárnap, sötétedés előtt
A megbeszélteknek megfelelően 16-30-kor kis kamerámmal csőre töltve várom, hogy megkezdődjön a fáklyás felvonulás a közúti balesetben elhunytak emlékére. Néhány ácsorgó nyugdíjason és pár mentősön kívül azonban senkit sem látok, fáklyákat pedig végképp nem. Megkérdezem a mentőst, hogy akkor mikor is kezdődik az esemény, aki megnyugtat, hogy csak egy óra múlva.

Kihasználom hát az alkalmat, kiballagok a tengerpartra (kb. 100 méter) és elmerülök a lemenő nap sugarainak látványában. Majd szépen visszasétálok az önkormányzat elő a megadott időpontra. Ugyanaz a látvány fogad, mint az első körben, de most már a mentősök is eltűntek. Mikor épp kezdek semmit sem érteni, felmentő seregként befut Francesco, aki az egyik ott maradott idős bácsitól megtudja, hogy a menet, kb. fél órával ezelőtt elindult… A település méreteit ismerve (fél óra alatt minden irányban át lehet szelni gyalog) sok vesztegetnivaló időnk tehát nem maradt, hogy felvételeket készítsek a másnapi híradóba. 

Azonnal autóba pattantunk és mint igazi, vérbeli újságírók az események nyomába eredtünk… mivel addigra már teljesen besötétedett, a fáklyás menetet viszonylag könnyen ki lehetett szúrni messziről is. A tengerparton haladtak végig, ezért gyorsan leparkoltunk és szaladni kezdtünk, hogy beérjük őket. Az utolsó 10 percet sikerült felvennem, pont mikor bekanyarodtak a célegyenesbe a templomhoz…

Végül pedig megállapítottuk Francescoval, hogy ez maga a színtiszta újságírás: mindent eszközt bevetni a hiteles, közérdekű tájékoztatás érdekében.

2013. november 10., vasárnap

The show must go on

Francesco apukája volt hosszú évtizedeken keresztül A TESTNEVELŐTANÁR itt a városban. 
Meg úszásoktató a legközelebbi uszodában (tengerparti település révén pár kilométert el kell távolodni a parttól hogy faltól falig lehessen úszkálni), nyaranta pedig az egyik helyi szállodában gondoskodott a turisták megfelelő fizikai állapotáról. 

Magyarán az egész város ismeri, (a benzinkutastól a gyógyszerészen át a cukrászig) mert vagy ő, vagy a gyereke nála tanult meg úszni vagy hozzá járt tesiórára, és mindenkinek felcsillan a szeme mikor róla beszél. Úgy érzem őszinte köztiszteletnek örvend. Amin nincs is mit csodálkozni, hiszen az az ember, akinek a szemében mindig ott a mosoly, bármikor képes bárkit megnevettetni, akinek mindenkihez van néhány jó szava, akihez bármikor bármivel lehet fordulni, mert ha tud, akkor segít.
Ez már így önmagában is nagy szó, de most más apropó miatt szeretnék mesélni róla nektek.

Francesco apukája (ki hinné ezek után) az úszás szerelmese. Az elmúlt 30 évben azonban a munkájával és saját családjával (feleségével és két gyermekével) volt elfoglalva, ezért amíg másoknak úszást oktatott, addig saját magára sokkal kevesebb ideje maradt, mint azt szerette volna.

Alapvetően még ebben sincs semmi meglepő, hiszen sokan vannak ezzel így, hogy akár évekig is jegelik kedvenc hobbijukat, mert ’más fontosabb(nak tűnő) feladatuk’ adódott az életben.
Nem panaszkodott ő ezért soha, örömmel áldozta fel magát minden ’más dolgának' az oltárán, de bízott benne, hogy egyszer el fog még jönni az ő ideje.

És most, hogy néhány éve nyugdíjas lett úgy döntött, hogy nem telepszik le a tv elé egy doboz sörrel a kezében és kezd el zsémbeskedni otthon, hanem fogja magát és heti 3 alkalommal lejár úszni a tengerre. Nemcsak úgy ’hűbelebalázs’ módjára, hanem konkrét cél érdekében...
(Itt azért annyit hozzá kell tennem, hogy miután nyugdíjas lett sem hagyta abba teljesen a munkát, az uszodába még évekig járt oktatni.) 

A cél pedig az, hogy minden nyár végére elég edzett legyen ahhoz, hogy a tengerben képes legyen több órát megállás nélkül úszni, amit a miheztartás végett rögzíttet is egy kamerával, hogy saját magával is éreztesse: nem babra megy a játék. És ha már így van, akkor a nagy eseményen lehetőleg legyen jelen minél több családtag, barát, akikkel megoszthatja ezt a nem mindennapi élményt.

Nos, így történt, hogy Francesco apukája 2011-ben, 12-ben és 13-ban is nekivágott egy több órás nyílt tengervizes úszásnak, amelyet egy hajóval követtek családtagjai és barátai, valamint egy profi filmes, aki aztán egy jó kis házivideót készített belőle.

Itt csatlakozok én a történetbe. Volt szerencsém megtekinteni ugyanis az immár 3 részes sorozatból két epizódot. 
Egészen elképesztő élmény. Együtt nézni Francesco apukájával, ahogy nézi saját magát, hogyan úszik órákon keresztül... (Egy-egy rész kb. két órás, ami ugyan nem a teljes táv, de már érezheti belőle a néző, hogy komoly teljesítményről van szó.)

Persze, jogosan merül fel a kérdés mindenkiben, hogy mit lehet ezen két órán keresztül nézni, hogy valaki úszik a tengerben? Ha ezt a gondolatot sikerül elengednünk és átadjuk magunkat annak, ami valójában történik, akkor egy kicsit sem unalmas. 
De mi is történik pontosan képileg és hangilag a filmen?

Adott egy festői tengarparti szakasz, ami a főszereplő lakhelye mellett található: ott, ahol születésétől fogva él és ahol úgy ugrik fejest a tengerbe, ahogy mi leugrunk parízerért a közértbe. Egy egyszeri közép-kelet európait (ld. engem) ezen a pontos már el is kezd enni a sárga irigység - hogy ja, hát persze így könnyű vidámnak lenni, hogy ez itt van karnyújtásnyira – de a második, talán kevésbé beszűkült gondolatom viszont már az, hogy persze az egy dolog, hogy itt van tőle karnyújtásnyira, de mégis csak akkor tudja (ki)élvezni ha tudatosan rákészül, ha teret csinál neki. Ha nem engedi, hogy más teendők eltereljék róla a figyelmét.

Mivel tapasztalt tengeri úszóról beszélünk, aki jó néhány medúzacsípésen túl van már, tudja, hogy a medúzáktól legjobban az olívaolaj (mi más?) védi meg a bőrét, ezért a nagy esemény előtt első számú segédjével (a fiával) szépen gondosan bekenegetteti a hátát.
Ezután jön a köszönetnyilvánítás a családnak a kamerán keresztül, akik támogatása nélkül ez az úszás nem jöhetett volna létre és már indulhat is az úszás.

Itt elméletileg egy nagyon hosszú és unalmas résznek kellene következnie, de Francesco apukája gondoskodott róla, hogy szerethetővé tegye ezt is. Zenei aláfestésként fia saját gitárszerzeményeit hallhatjuk igazi régi nagy olasz és nemzetközi slágerekkel fűszerezve, amelyek természetesen szerelmes dalok. A film készítőjének külön a lelkére kötötte, hogy amíg a fia gitárdarabjai hallhatóak, addig minden más külső zajt le kell halkítania, a többi sláger alatt viszont hallhatjuk a tenger morajlását is.

Francesco apukája a vízben is ugyanaz az ember marad, mint a szárazföldön – egy igazi nevettető – aki, néha kiinteget a kamerába és kikiált néhány lelkesítő mondatot: egyrészt, hogy megköszönje a kísérőinek, hogy vele tartanak, másrészt pedig mert tudja, hogy a készülő film így érdekesebbé válik. Hideg tengeráramlat esetén pedig látványosan megszaporázza csapásait, hogy minél hamarabb a tenger napos oldalára kerüljön ismét.

Számomra attól vált az egész 'film a filmben' élménnyé, hogy mindezt közösen néztük végig. Hogy láthattam azt az őszinte örömet, lelkesültséget, büszkeséget, elégedettséget, amit nem sokszor látni egy közel hetven éves ember arcán.

Hogy igen, ő tényleg megcsinálta, hogy igen, ez ő, aki nem adta fel az álmait és minden nehézség ellenére köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében és ezt szívesen megosztja másokkal is. És pont annyira vette magát komolyan, mint amennyire nevetni is tudott saját magán, hogy mikre nem adja a fejét ennyi idősen… ha minden igaz, a sorozat folytatódni fog.

Jó, nem tagadom, tényleg hosszú ez a majdnem két óra és igen, volt, hogy közben titkon ránéztünk az óránkra és egymásra, hogy mennyi van még hátra, de arra mindenesetre lehetőséget adott, hogy elgondolkodjunk, így is lehet…
A végén pedig nem maradt más hátra- mind a filmben, mind pedig élőben - mint az elismerő szavak és a gratulációk. 
Ami teljes joggal megilleti.

To be continued…


Csak így tovább!


Az útvonal egyik állomása


 ...és egy következő állomása

Zsűri

ui: Francesco apukája (extrovertált ember révén) szeretné megosztani az élményt a youtube-on is, de a film hosszára (több mint másfél óra) való tekintettel csak részletekben lehet feltölteni. Ha esetleg tudtok valamilyen megoldást, hogy hova tudnánk egyben feltenni az internetre, megköszönném. Miután felkerül, természetesen veletek is meg fogom osztani.

2013. november 3., vasárnap

Amit én sem bírok megszokni Olaszországban

Múlt héten volt szerencsém elolvasni azt a cikket, amiben egy évek óta Olaszországban élő honfitársunk foglalta össze 12 pontban, hogy mit nem bír megszokni az országban. Szerintem nagyon jó kis írás, ezért akit érdekel, íme a link, ahol el tudjátok olvasni: 

A legtöbb pontjával teljesen egyet tudok érteni vele (bár én ettem finom kenyeret/pékárut északon és délen is, Rómában pedig voltam jó színházelőadáson... de a 'szenvedély és érzelem mindenhol' telitalálat-erről írtam is múltkor a videoklipek kapcsán), sőt ennek apropóján szeretném kiegészíteni néhány ponttal… 
a fenti cikk írója elsősorban észak-Olaszországban szerezte az élményeit, ezért nem is baj, ha délebbről is merítünk egyet s mást.

Sosem hittem volna, hogy várni fogom, hogy hűvösebbre forduljon az idő ősszel. Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha az őszt  és a telet nyári melegben kellene eltöltenem, lubickolnék benne.

Októberben még valóban így is éreztem. Ugyan az otthonról hozott őszi-téli ruhakollekcióm kissé limitálta a nem várt meleg élvezhetővé tételét, de a garbók, sálak, blézerek és vastag harisnyák hanyagolásával ezen még túl tudtam lendülni. 
Nem bírom azonban megszokni, hogy még mindig legyek és szúnyogok zümmögnek a fejem körül elalvás előtt és ébredés után ha nem vagyok elég szemfüles szellőztetéskor (a tenger melletti párás levegő előnyei és hátrányai), hogy a ruhák sokkal lassabban száradnak, és azt is nehezen bírom megemészteni, hogy bármikor bekúszhat egy gyík vagy egy gekko az ablakon/ajtón.

A gyík itt kb. olyan, mint nálunk a hangya. Nem árt különösebben senkinek, de mindenhol ott van, ahova odasüt a nap (lakott övezetben legalább annyira, mint a természetben… a különbség csak az, hogy zöldebb részeken még (siklóra emlékeztető) kígyókkal, egerekkel és rókákkal is lehet találkozni főleg sötétedés után- a biofarm tulajdonosa mondta, hogy előszeretettel vadásznak tyúkjai tojására és egyéb szabadon lófráló jószágokra.

Sajnos vagy szerencsére (nézőpont kérdése) az én lakásomba ezerrel besüt a nap, ezért hozzám elsősorban a gyíkok és gekkók pályáznak… szegény Francesco - egynek már el kellett kapnia a frakkját, mert sajnos annyira még nem vagyok buddha, hogy örömmel töltsem egy légtérben velük az estémet.

Nade visszatérve a hűvösre, tegnap (november 2-án) elkezdett zavarni, hogy még mindig milyen meleg van. Pedig kifejezetten kellemes melegről van szó, csak így novemberben kicsit nehezen tudom értelmezni. Szóval életemben most először elkezdtem vágyni arra, hogy jöjjön az ősz és vele együtt egy kis lehűlés… 
Ennek persze lehet, hogy meglesz a böjtje, mert itt például nem nagyon van fűtés, tehát lehet, hogy mire kint a számomra kellemesig hűl a levegő, addigra bent elkezdek vacogni…

Sebaj, mindig kell valami panaszkodnivalót is találnom, elvégre mégiscsak közép-kelet Európából jövök… meg nehogy bárki is azt higgye, hogy itt minden fenékig tejfel…
(Ami már csak azért sem lehetséges, mert ugyebár a boltokban itt nem kapható tejfel…) 

Én, akinek otthon az első számú mobilitási formája a tömegközlekedés, szintén nehezen bírom megszokni azt a tényt, hogy itt mindenki, de mindenki autóval közlekedik (biciklist alig làtni), tömegközlekedés gyakorlatilag nem létezik. Van egy-két busz valamikor napközben, ami néhány falut összeköt, de ritka, mint a fehér holló és korántsem érint minden környező települést. És ami még ennél is sokkal  zavaróbb, hogy minimális távolságokat is autóval tesznek meg az itteniek… amit viszont nem lehet a tömegközlekedés hiányával magyarázni. Ez főleg azért vicces, mivel egy kb. 6000 fős településről van szó, ennélfogva nincs olyan hely a városban, amit egy max. 20-30 perces sétával ne lehetne megközelíteni.

Francesco kb. 300 méterre lakik tőlem (2 utcányira) és az esetek túlnyomó többségében autóval érkezik hozzám… ha együtt jövünk, akkor NÉHA rá tudom venni, hogy legalább ezt a távolságot tegyük meg gyalog.
Ami tény, hogy járda valóban alig van Sapriban, tehát lényegében élet-halál harcot vívok minden egyes alkalommal, amikor ki akarok jutni a legközelebbi kisboltig. Igen romantikus dolog a szűk utcácska akkor, ha csak andalogni kell rajta, de kevésbé, mikor olaszos lendülettel száguldó autók elől kell félreugrani…

Az autóközpontúságra mondjuk már Asti-ban (észak-Olaszország, ahol 9 éve éltem egy évet) is felfigyeltem és ott sem szerettem. Nem akarok álszent lenni, néha tényleg tök kényelmes behuppanni az autóba és bárhova ripsz-ropsz megérkezni (a nagybevásárlásokról nem is beszélve), de az is igaz, hogy így sokkal kevesebbet lehet érzékelni a város szívdobogásából.

Tegnap végre leporoltuk Francesco-ék a több mint egy éve érintetlenül hagyott bringáit (amelynek a kerekei is leengedtek, ezért az első utunk a legközelebbi benzinkúthoz vezetett) és sötétedésig köröztünk a belvárosi utcák és üzletek között és a tengerparton. Mondanom sem kell, hogy többet érzékeltem (hangulatokat, illatokat, embereket, kirakatokat, hangokat) a helyből ezalatt a pár óra alatt, mint az elmúlt egy hónapban összesen.

A folyamatos hangzavarról már írtam. Ígérem eztán már csak akkor fogok írni erről, ha valami extrém esettel találkozok…
Na pont egy ilyen extrém eset esett meg velem a múlt héten, amikor a harmonikás világbajnokságot nyert 24 éves Alessandro Gaudi koncertjére mentem forgatni és kb. 400 helyi általános iskolás gyerek tódult be az auditóriumba. Ennyi gyerek térdig érő egyenköpenyben már önmagában vicces (kisfiúk sötétkék, kislányok fehér köpenyben, hímzéssel ellátva) és akkor is hangos, ha semmi különösebb dolog nem történik.

Itt azonban ZENÉT szabadítottak rájuk. És amint a zene megszólalt, ez a 400 gyerek úgy elkezdett a zenével együtt lüktetni, sikítani, tapsolni, önmagáról teljesen megfeledkezve viháncolni, hogy a felszabaduló energia majdnem szétrobbantotta az épületet.

Szegény kísérőtanárok rezignált arckifejezéssel tűrték a szombat délelőtti sokkhatást, én pedig csak tátottam a számat és filmeztem. Több se kellett persze a gyerekeknek, a kamera előtt még inkább mórikálták magukat… A csúcspont akkor következett be, amikor a harmonikás srác elkezdte az olasz himnuszt játszani és az összes gyerek felpattant és torka szakadtából énekelte, mint egy győzelmi indulót… 
Nesze neked bal sors…

Azt már eddig is tudtam, hogy az olasz nem az a világlátott nép. Nagyon szeretem őket, de nem ezért. Rendkívül magabiztosan mozognak a saját közegükben, de nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki a szükségesnél (szokásos éves nyaralás) többet mászkál a nagyvilágban. Különösen nem azzal, ha megmagyarázhatatlanul messze utazik. 
Hiszen minek is mennének olyan messzire, mikor minden elképzelhető szép és jó és finom ott van tőlük karnyújtásnyira. Az pedig, hogy teljesen más valóságok is léteznek, azt bőven elég megnézni a National Geographic-on elalvás előtt.

Történt tehát, hogy januári ázsiai utazásomhoz próbáltam megszerezni a második körös oltásomat a helyi kórházban és értetlenül néztek rám. Először is, hogy minek jöttem ide. Hogy miért itt akarok oltást kapni, mikor nem is vagyok idevalósi. Miért nem megyek haza? 
Azt a fogalmat még csak-csak megértették, hogy gyakornok és hogy most hosszabb ideig itt vagyok, de ha már így is van, akkor miért akarok még innen is tovább utazni? És miért innen indulok?

Csupa hatalmas kérdőjel. Látszólag megértik a válaszaimat, de a szemekből látom, hogy fel nem fogják. Hogy ez már nekik így sok. Ennyi különcséget egyszerre befogadni. És kényelmetlenül kezdik érezni magukat, érezhető, hogy ezzel a történettel teljesen kizökkentettem őket a megszokott kerékvágásból. És bár nagyon szeretnének, de sajnos nem tudnak segíteni. 
Csak átirányítani egy nagyobb település kórházába, ahol már a külföldi szó hallatán élből elutasítják az oltás beadását (nemzetközi oltási könyv, első körben beadott oltás hivatalos igazolása smafu). Meg hát ilyen oltóanyagot nem is tartanak, mivel nincs még egy ilyen féleszű, aki olyan helyre menne innen, ahova ilyen oltás kéne…

Az elhangzottakból kikövetkeztettem, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen innen a környékről, aki Ázsiába fog mostanság utazni. 
Remélem, hogy a sztorijaimat majd jó pénzért el tudom adni a helyi médiának ’messziről jött ember’ jeligével...

De minden jó, ha a vége jó: a csodával határos módon mégis sikerült időben megkapnom az oltást: a város egyetlen nyitva tartó patikája külön nekem rendelt egy adag vakcinát (mikor mentünk érte a patikába, ránk néztek és csak ennyit kérdeztek: AZ oltásért jöttek?), amit egy termikus táskában szállítottunk el a helyi kórházba. Szerencsére épp oltási napon jött meg a szállítmány (itt ugyanis heti egyszeri alkalommal lehet oltást kérni és az a kedd), amit véget nem érő viccelődések közepette adtak be nekem. 
A viccek felét nem vettem, egyrészt mert dialektusban mondták, másrészt meg mert már az oltás gondolatától is rosszul érzem magamat és nem igazán tudtam a kinti hanghatásokra koncentrálni, de amit megértettem az - lássatok csodát - mind arra volt kihegyezve, hogy mi a fenének kell nekem olyan messze utaznom…

Egy kis szenvedélyért valóban nem kell messzire mennünk...

Az elmaradhatatlan Lavazza kávégép

Az elmaradhatatlan Vespa

Észrevettem, hogy egyre több öreg nénis képet csinálok

...lehet azért, mert sok az öreg néni dél-Olaszországban

És az elmaradhatatlan pálmafa

Sarokház Cosenza-ban

Hát nem szép?

Tipikus délolasz utcakép

Tipikus délolasz utcakép II.