Rómától délre: Amit én sem bírok megszokni Olaszországban

Múlt héten volt szerencsém elolvasni azt a cikket, amiben egy évek óta Olaszországban élő honfitársunk foglalta össze 12 pontban, hogy mit nem bír megszokni az országban. Szerintem nagyon jó kis írás, ezért akit érdekel, íme a link, ahol el tudjátok olvasni:

http://velvet.hu/trend/2013/10/27/12_dolog_amit_nem_lehet_megszokni_olaszorszagban/

A legtöbb pontjával teljesen egyet tudok érteni vele (bár én ettem finom kenyeret/pékárut északon és délen is, Rómában pedig voltam jó színházelőadáson... de a 'szenvedély és érzelem mindenhol' telitalálat-erről írtam is múltkor a videoklipek kapcsán), sőt ennek apropóján szeretném kiegészíteni néhány ponttal…

a fenti cikk írója elsősorban észak-Olaszországban szerezte az élményeit, ezért nem is baj, ha délebbről is merítünk egyet s mást.

Sosem hittem volna, hogy várni fogom, hogy hűvösebbre forduljon az idő ősszel. Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha az őszt és a telet nyári melegben kellene eltöltenem, lubickolnék benne.

Októberben még valóban így is éreztem. Ugyan az otthonról hozott őszi-téli ruhakollekcióm kissé limitálta a nem várt meleg élvezhetővé tételét, de a garbók, sálak, blézerek és vastag harisnyák hanyagolásával ezen még túl tudtam lendülni.

Nem bírom azonban megszokni, hogy még mindig legyek és szúnyogok zümmögnek a fejem körül elalvás előtt és ébredés után ha nem vagyok elég szemfüles szellőztetéskor (a tenger melletti párás levegő előnyei és hátrányai), hogy a ruhák sokkal lassabban száradnak, és azt is nehezen bírom megemészteni, hogy bármikor bekúszhat egy gyík vagy egy gekko az ablakon/ajtón.

A gyík itt kb. olyan, mint nálunk a hangya. Nem árt különösebben senkinek, de mindenhol ott van, ahova odasüt a nap (lakott övezetben legalább annyira, mint a természetben… a különbség csak az, hogy zöldebb részeken még (siklóra emlékeztető) kígyókkal, egerekkel és rókákkal is lehet találkozni főleg sötétedés után- a biofarm tulajdonosa mondta, hogy előszeretettel vadásznak tyúkjai tojására és egyéb szabadon lófráló jószágokra.

Sajnos vagy szerencsére (nézőpont kérdése) az én lakásomba ezerrel besüt a nap, ezért hozzám elsősorban a gyíkok és gekkók pályáznak… szegény Francesco - egynek már el kellett kapnia a frakkját, mert sajnos annyira még nem vagyok buddha, hogy örömmel töltsem egy légtérben velük az estémet.

Nade visszatérve a hűvösre, tegnap (november 2-án) elkezdett zavarni, hogy még mindig milyen meleg van. Pedig kifejezetten kellemes melegről van szó, csak így novemberben kicsit nehezen tudom értelmezni. Szóval életemben most először elkezdtem vágyni arra, hogy jöjjön az ősz és vele együtt egy kis lehűlés…
Ennek persze lehet, hogy meglesz a böjtje, mert itt például nem nagyon van fűtés, tehát lehet, hogy mire kint a számomra kellemesig hűl a levegő, addigra bent elkezdek vacogni…

Sebaj, mindig kell valami panaszkodnivalót is találnom, elvégre mégiscsak közép-kelet Európából jövök… meg nehogy bárki is azt higgye, hogy itt minden fenékig tejfel…

(Ami már csak azért sem lehetséges, mert ugyebár a boltokban itt nem kapható tejfel…)

Én, akinek otthon az első számú mobilitási formája a tömegközlekedés, szintén nehezen bírom megszokni azt a tényt, hogy itt mindenki, de mindenki autóval közlekedik (biciklist alig làtni), tömegközlekedés gyakorlatilag nem létezik. Van egy-két busz valamikor napközben, ami néhány falut összeköt, de ritka, mint a fehér holló és korántsem érint minden környező települést. És ami még ennél is sokkal zavaróbb, hogy minimális távolságokat is autóval tesznek meg az itteniek… amit viszont nem lehet a tömegközlekedés hiányával magyarázni. Ez főleg azért vicces, mivel egy kb. 6000 fős településről van szó, ennélfogva nincs olyan hely a városban, amit egy max. 20-30 perces sétával ne lehetne megközelíteni.

Francesco kb. 300 méterre lakik tőlem (2 utcányira) és az esetek túlnyomó többségében autóval érkezik hozzám… ha együtt jövünk, akkor NÉHA rá tudom venni, hogy legalább ezt a távolságot tegyük meg gyalog.

Ami tény, hogy járda valóban alig van Sapriban, tehát lényegében élet-halál harcot vívok minden egyes alkalommal, amikor ki akarok jutni a legközelebbi kisboltig. Igen romantikus dolog a szűk utcácska akkor, ha csak andalogni kell rajta, de kevésbé, mikor olaszos lendülettel száguldó autók elől kell félreugrani…

Az autóközpontúságra mondjuk már Asti-ban (észak-Olaszország, ahol 9 éve éltem egy évet) is felfigyeltem és ott sem szerettem. Nem akarok álszent lenni, néha tényleg tök kényelmes behuppanni az autóba és bárhova ripsz-ropsz megérkezni (a nagybevásárlásokról nem is beszélve), de az is igaz, hogy így sokkal kevesebbet lehet érzékelni a város szívdobogásából.

Tegnap végre leporoltuk Francesco-ék a több mint egy éve érintetlenül hagyott bringáit (amelynek a kerekei is leengedtek, ezért az első utunk a legközelebbi benzinkúthoz vezetett) és sötétedésig köröztünk a belvárosi utcák és üzletek között és a tengerparton. Mondanom sem kell, hogy többet érzékeltem (hangulatokat, illatokat, embereket, kirakatokat, hangokat) a helyből ezalatt a pár óra alatt, mint az elmúlt egy hónapban összesen.

A folyamatos hangzavarról már írtam. Ígérem eztán már csak akkor fogok írni erről, ha valami extrém esettel találkozok…

Na pont egy ilyen extrém eset esett meg velem a múlt héten, amikor a harmonikás világbajnokságot nyert 24 éves Alessandro Gaudi koncertjére mentem forgatni és kb. 400 helyi általános iskolás gyerek tódult be az auditóriumba. Ennyi gyerek térdig érő egyenköpenyben már önmagában vicces (kisfiúk sötétkék, kislányok fehér köpenyben, hímzéssel ellátva) és akkor is hangos, ha semmi különösebb dolog nem történik.

Itt azonban ZENÉT szabadítottak rájuk. És amint a zene megszólalt, ez a 400 gyerek úgy elkezdett a zenével együtt lüktetni, sikítani, tapsolni, önmagáról teljesen megfeledkezve viháncolni, hogy a felszabaduló energia majdnem szétrobbantotta az épületet.

Szegény kísérőtanárok rezignált arckifejezéssel tűrték a szombat délelőtti sokkhatást, én pedig csak tátottam a számat és filmeztem. Több se kellett persze a gyerekeknek, a kamera előtt még inkább mórikálták magukat… A csúcspont akkor következett be, amikor a harmonikás srác elkezdte az olasz himnuszt játszani és az összes gyerek felpattant és torka szakadtából énekelte, mint egy győzelmi indulót…

Nesze neked bal sors…

Azt már eddig is tudtam, hogy az olasz nem az a világlátott nép. Nagyon szeretem őket, de nem ezért. Rendkívül magabiztosan mozognak a saját közegükben, de nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki a szükségesnél (szokásos éves nyaralás) többet mászkál a nagyvilágban. Különösen nem azzal, ha megmagyarázhatatlanul messze utazik.

Hiszen minek is mennének olyan messzire, mikor minden elképzelhető szép és jó és finom ott van tőlük karnyújtásnyira. Az pedig, hogy teljesen más valóságok is léteznek, azt bőven elég megnézni a National Geographic-on elalvás előtt.

Történt tehát, hogy januári ázsiai utazásomhoz próbáltam megszerezni a második körös oltásomat a helyi kórházban és értetlenül néztek rám. Először is, hogy minek jöttem ide. Hogy miért itt akarok oltást kapni, mikor nem is vagyok idevalósi. Miért nem megyek haza?

Azt a fogalmat még csak-csak megértették, hogy gyakornok és hogy most hosszabb ideig itt vagyok, de ha már így is van, akkor miért akarok még innen is tovább utazni? És miért innen indulok?

Csupa hatalmas kérdőjel. Látszólag megértik a válaszaimat, de a szemekből látom, hogy fel nem fogják. Hogy ez már nekik így sok. Ennyi különcséget egyszerre befogadni. És kényelmetlenül kezdik érezni magukat, érezhető, hogy ezzel a történettel teljesen kizökkentettem őket a megszokott kerékvágásból. És bár nagyon szeretnének, de sajnos nem tudnak segíteni.

Csak átirányítani egy nagyobb település kórházába, ahol már a külföldi szó hallatán élből elutasítják az oltás beadását (nemzetközi oltási könyv, első körben beadott oltás hivatalos igazolása smafu). Meg hát ilyen oltóanyagot nem is tartanak, mivel nincs még egy ilyen féleszű, aki olyan helyre menne innen, ahova ilyen oltás kéne…

Az elhangzottakból kikövetkeztettem, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen innen a környékről, aki Ázsiába fog mostanság utazni.

Remélem, hogy a sztorijaimat majd jó pénzért el tudom adni a helyi médiának ’messziről jött ember’ jeligével...

De minden jó, ha a vége jó: a csodával határos módon mégis sikerült időben megkapnom az oltást: a város egyetlen nyitva tartó patikája külön nekem rendelt egy adag vakcinát (mikor mentünk érte a patikába, ránk néztek és csak ennyit kérdeztek: AZ oltásért jöttek?), amit egy termikus táskában szállítottunk el a helyi kórházba. Szerencsére épp oltási napon jött meg a szállítmány (itt ugyanis heti egyszeri alkalommal lehet oltást kérni és az a kedd), amit véget nem érő viccelődések közepette adtak be nekem.

A viccek felét nem vettem, egyrészt mert dialektusban mondták, másrészt meg mert már az oltás gondolatától is rosszul érzem magamat és nem igazán tudtam a kinti hanghatásokra koncentrálni, de amit megértettem az - lássatok csodát - mind arra volt kihegyezve, hogy mi a fenének kell nekem olyan messze utaznom…