Rómától délre: Gyújtóláng

Úgy van az, hogy az egyik dolog után jön a másik. Elég csak a kezdő gyújtást megadni, aztán a gépezet szép lassan beindul magától.

Akiknél hetente egyszer önkénteskedek a biofarmon hívtak egy könnyed 15 km-es túrára vasárnapra, egyrészt jófejségből, másrészt meg azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ha már úgyis gyakornok vagyok a helyi tv-nél, akkor akár készíthetnék is pár felvételt az eseményről, amit esetleg majd leadnak a helyi híradóban…

Így vágtam tehát neki Francesco kis kézikamerájával, saját fényképezőgépemmel és harmincad magammal, újságírói mivoltom fontosságának és felelősségének teljes tudatában. Nem is lett volna semmi gond, ha nem két órás késéssel indulunk el az öt órás túrára…

Egy új túraútvonalat avattunk, sok-sok emelkedővel, lejtővel, zölddel, szebbnél szebb panorámákkal, négy környékbeli települést érintve, szinte nyári melegben. Minden hömpölygött a maga kis olaszos ritmusában, mígnem elérkezett az ebédidő, mikorra az eredeti tervek szerint egy étteremben kellett volna kikötnünk. A két órás késés miatt azonban ez nem tudott megvalósulni, ezért a túra résztvevői elkezdtek elégedetlenkedni.

Ami azért vicces, hogy csak ekkor, hisz a kései indulás időpontjából már ki lehetett volna következtetni, hogy valószínűleg nem fogjuk három óra alatt legyalogolni az öt órás távot… de az olasz egy ilyen érdekes nép. Csak akkor kezd el felháborodni, mikor a probléma ténylegesen tapasztalható (ld. korog a gyomra), egy perccel sem korábban. Hisz akkor még minek is.

Az csak arra lett volna jó, hogy az első három óra is sopánkodással telt volna. Azért meg kár lett volna: nem begyűjteni a karácsonyi jászolhoz való fakérget, nem megkóstolni a tapasztalt túrázók által jól ismert erdei bogyókat, nem leszedni a legnagyobb gombát és nem élvezni a körülöttünk lévő tájképet és nyugalmat.

Ellenben az első gyomorkorgást követően, majd az elmaradhatatlan ’ki a hibás, hogy késésben vagyunk’ kör után elkezdtek ételekről és étkezési szokásokról sztorizgatni, valamint előkerültek az addig a hátizsákokban lapuló kekszek és diákcsemegék. Példa értékű elterelő reakció. A kevésbé ételközpontú túrázók pedig csak szimplán több (életvezetési vagy szakmai) tanácsot adtak a többieknek vagy még intenzívebben sztorizgattak… egyszóval remekül elütötték az időt.

A túrának ezen a részén kerültem olyan értékes információk birtokába (hisz ki is lehetne jobb alany a tanácsok, tippek és bölcsességek megosztására, mint egy külföldi gyakornoklány) mint, hogy hol van Sapriban a legjobb halas étterem és ott melyik a legfinomabb fogás, hogy dél-Olaszországban az esküvőkön minden szülő elsírja magát, hogy milyen hátizsákot érdemes egy ilyen rövid túrára magunkkal vinni stb.

Mindeközben viszont azt éreztem, hogy egyre jobban kezdek elfáradni a hegymeneteknél, és egy idő után már a lejtőknél is. A snittjeim is egyre rövidebbek és bemozdulósabbak lettek a kamerával, a többiek viszont mintha nagyobb fokozatba kapcsoltak volna. Nem értettem mi van. Elvégre messze nem én voltam a legidősebb a csoportban…

Ekkor kérdezte meg az egyik résztvevő, hogy szeretem-e a hegyeket. Mondtam, hogy nézni, meg ott lenni igen, de alapvetően a megmászásuktól nem jövök lázba. Erre ő mondta, hogy kár, mert akkor ezek szerint nem fogok velük eljárni minden vasárnap hegyet mászni… Miért másztok minden vasárnap hegyet?- kérdem én teljesen ártatlanul. Hát mert alpinisták vagyunk, válaszolja ő teljes nyugalommal. Aha.

Hát így esett meg velem, hogy tudtomon kívül 30 alpinistával vágtam neki ennek a laza kis gyaloglásnak, amelynek legvégén, a lábaimat gyakorlatilag nem érezve azt hiszem én léptem át utoljára a célállomásnak számító étterem küszöbét… majd miután leültem azt hiszem egyhuzamban megittam egy liter vizet.

Sebaj, megérte. Az általam készített felvételekkel ugyanis két nappal később lement az anyag a helyi híradóban, meghozva ezzel számomra az első szakmai eredményt a híres 105 tv-ben. Ráadásul újságírói státuszomnak köszönhetően az étteremben nem kellett fizetnem. De az is lehet, hogy csak szimplán megsajnáltak, mikor ránéztek a nyakamban lógó multimédiás eszközökre és reszkető lábaimra.

A vasárnapi akciónak hála viszont szombaton már két helyi eseményre (egy könyvbemutatóra és egy orgonaversenyre) is elküldtek forgatni, mint 105 tv újságírója.

Ha egyszer egy üzlet beindul…

A túrákon túl pedig a heti egyszeri biofarmos önkénteskedésemnek hála nemcsak a lábaimban, de a karjaimban és a vállamban is garantált a folyamatos izomláz. Nem kell ide semmiféle konditerem. Bőven elég kicsit mélyebbre ásni ebben az itteni jó kis agyagos talajban, majd kézzel jól összeforgatni természetes trágyával, répaültetés esetén homokkal (mert mint megtudtam a répa nem szereti az agyag kötöttségét, neki lazább szerkezetű talajra van szüksége), szénabálákat emelgetni, több órán át gazt irtani, hegyoldalban kecskék után szaladgálni (hogy csak a gazt ritkítsák, ne pedig a gyümölcstermést szüreteljék) vagy kecskeistállót takarítani.

Bevallom az istállótakarításnál néha körbenéztem és elgondolkodtam. Hogy ez most komoly, hogy erre adtam a fejemet? Hogy a kecskék alatt felgyülemlett egyhavi letaposott cuccot kapálom és lapátolom teljes erőbedobással kb. másfél órán keresztül egy vadidegennek? Aztán rájöttem, hogy ez irtó nagy poén. Hogy idejöttem Budapestről, mint sajtóreferens és televíziós műsorvezető és hirtelen itt találom magamat egy délolasz hegyoldalban egy kecskeistállóban, gumicsizmában és kesztyűben, egy lapáttal a kezemben és szart lapátolok. Mindezt saját elhatározásból. Mindenféle külső kényszerítő ráhatás nélkül, szabad elhatározásból.

Ráadásuk még élvezem is és közben nagyokat nevetek magamon. Hogy minden mennyire viszonylagos az életben, hogy a legjobb, ha soha, de soha nem vesszük túlságosan komolyan a szerepeinket, mert minden szerep pillanatok alatt egy másik szereppé válhat. Jó esetben saját döntés eredményeként, rosszabb esetben külső tényezők hatására. Nem azt mondom, hogy minden szerep ugyanolyan testhezálló mindenki számára és azt sem mondom, hogy eztán ezt akarom mindig csinálni szabadidőmben, de hiszem, hogy az ilyen tevékenységek segíthetnek abban, hogy az esetleges váratlan fordulatokat könnyebben el tudjuk fogadni és rugalmasabban tudjunk kezelni, adott esetben pedig élvezni is tudjuk.

És segít tudatosítani azt, hogy bizony kegyetlen fárasztó tud lenni napi szinten ilyen jellegű fizikai munkát végezni és hogy le a kalappal azok előtt, akik ezt hivatásszerűen, nap, mint nap csinálják.

Amit nagyon szeretek, hogy házigazdám minden munkafolyamat előtt részletesen elmagyarázza, hogy mit miért csinálunk, mindent egy tágabb kontextusba helyez számomra (eredetileg filozófia szakon végzett az egyetemen, ezért tök jól meg tud mindent ideologizálni) és az egyes tevékenységeket nagyon körültekintően, de mégis jó tempóban haladva végezzük el. Így megtudtam például, hogy az istálló takarítása erősíti az immunrendszert, segít az allergiás és légúti betegség megelőzésében. Még ha nem is igaz, tök jól hangzik és nem érted, hogy eddig miért is nem így védekeztél a légúti megbetegedésekkel szemben…

Számomra azt hiszem az egyik legnagyobb vonzerő ebben a fajta munkában (a jó levegőn, a festői környezeten, a testedzésen és a biozöldségek fogyasztásán túl), hogy a nap végére kézzel fogható és látható eredményeket lehet elérni, ami például egy irodai munkanap végén nem minden esetben ennyire nyilvánvaló.

Érdekes viszont, ahogy ehhez az itteni környezetem viszonyul. Egyszerűen nem értik, hogy minek csinálom ezt, amikor nem lenne muszáj. Egyáltalán minek csinál valaki olyat, amiért nem fizetnek… Ezt például a vasárnapi túrán sem értették meg, hogy minek csinálok felvételeket és fotókat, ha nem fizetnek érte… Mondtam, hogy azért, mert jól esik és örömet okoz nekem. Mondták, hogy ez szép és ritka dolog, de azért csak jobb lenne, ha fizetnének érte…

Nem sokan értik ezt meg, hogy nekem sokkal nagyobb fizetség az, hogy új ismeretségeket köthetek, hogy rengeteg új információhoz jutok (növényekről, állatokról, receptekről), minden héten egy szatyor garantáltan biozölsdéget vihetek haza, csomó új tevékenységeket próbálhatok ki szaktudás nélkül, mint hogy kapjak x eurót.

A túrázók a reggelinél meghagytak például egy teljes szív alakú, házi készítésű szedertortát, amit a házigazdák automatikusan nekem csomagoltak el, hálájuk jeléül. Hát hol tudtam volna ennyi szeretettel készített és átadott szedertortához jutni, ha szimpla fizetést kapok a munkámért?

Egy szó, mint száz, az önkéntes munkavégzés nem ablakon kidobott energia - mint ezt már oly sokszor, sokféle formában leírtam és elmondtam – hanem elvetett mag.

Ezerféle csatornán és sokszorosan megtérülő befektetés. Csak türelem kell hozzá és (helyzet)felismerő képesség.

ui: blogbejegyzései posztolása előtt néha felolvasom Francesconak az irományomat, ami mindig tanulságos, egyrészt mert vicces ahogy próbálkozok olaszul visszaadni az írás hangulatát, másrészt pedig egy helyi fül egészen más dolgokat hall ki belőle, mint én... Nos, a mostani blogbejegyzésem legelső mondata például egy 10 perces non-stop nevetést eredményezett mindkettőnknél. Ahogy lefordítottam annyira közhelyesnek tűnt önmagában az a mondat, hogy 'úgy van az, hogy az egyik dolog után jön a másik', hogy egyszerűen nem bírtuk abbahagyni a nevetést.

És valóban. Ennél nagyobb közhellyel nem nagyon indíthattam volna... de most már csak azért is így hagyom, mert ez a mondat kellett gyújtólángnak. :)

ui2: múltkor írtam a zavaró hanghatásokról. Amíg most ezt a blogbejegyzést szerkesztgetem, épp vagy 20-30 petárdát sütöttek itt el az ablak alatt általános iskolás gyerekek, természetesen óriási üdvrivalgás közepette. Megkérdezem a rezignáltan üldögélő Francescot, hogy ezt most hogy, aki mondta, hogy nincs ebben semmi meglepő: készülnek a szilveszterre. Októberben...