Magammal hoztam

Történt már veled olyan, hogy valamiről hosszú időn keresztül álmodoztál, de rengeteg nehezítő körülmény állt az utadba? Aztán szép lassan elkezdted legyőzni az első akadályokat, de útközben senki sem garantálta, hogy célba érsz, viszont egyre több időt és energiát fordítottál rá, hogy sikerüljön… és persze minél többet pakoltál bele, annál jobban nőtt a tét.

Tegyük fel, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél és az álom megvalósult...

Ott vagy, ahol szerettél volna: úgy süt Rád a nap, ahogy hónapokig csak ábrándoztál róla, nem, nem kell hazamenni 2 hét után a fogadat szívva, mint egy nyaralásból, olyan emberek vesznek körül, akik mindenben támogatnak, van annyi pénzed, hogy normális életkörülményeket tudsz biztosítani magadnak, munkaidőben azzal töltöd az idődet, amiben mindig is fejlődni szerettél volna, de a munka mellett saját magadra is jut idő. Senki nem kényszerít olyan tevékenységre, amihez nincsen kedved, ha akarsz főzöl magadnak, de ha szeretnéd, főznek Neked… Nem mellesleg mindezt a világ egyik legszebb országában, annak is az egyik legérintetlenebb, természeti kincsekben leggazdagabb részén…

Hát nem olyan, mint egy álom? Igen ám… csak az álom nem tart örökké. Tudod, hogy ezeket a körülményeket pár hónapra kaptad ajándékba. Ezért szeretnéd nagyon megbecsülni. Minden percét kihasználni. Es az első pillanattól kezdve tudatosítani, hogy amiben épp vagy, az egy kiragadott pillanat, a csillagok szerencsés együttállása, pont annyira valóság, amennyire illúzió is. 

Mert közben ott zakatol a fejedben, hogy akiket otthon hagytál és nagyon szeretsz, napi 10-12 órát dolgoznak kőkeményen a megélhetésükért, folyamatos stresszben, hogy a napjaikat a bizonytalanság járja át, hogy munka után sokan kezdik az otthoni műszakot, mert épp költöznek, lakást festenek vagy másodállást vállalnak, mert legalább arra a kis időre, amikor van lehetőségük ebből a mókuskerékből kikapcsolni, akkor azt szeretnék igényesen eltölteni.

És egy kicsit összeszorul a gyomrod. Hogy merheted-e jól érezni magadat lelkiismeretfurdalás nélkül a kis kiragadott valóságodban, ki vagy Te, hogy csak úgy fittyet hányva ki mertél lépni ebből a mátrixból… és egyáltalán hogy van pofád tengerparti képeket posztolni október közepén, mikor a másik valóságodban már muszáj volt bekapcsolni a fűtést… 

Hát nincs benned semmi jóérzés? 

Na pont emiatt gondolom azt, hogy ez a lehetőség, amit kaptam, egy ajándék, amit valahogy vissza kell forgatnom a nagy közösbe. Hogy másnak is jó lehessen tőle, ne csak nekem… különben erősen csalja a pofont. Tehát felelősség is… ha viszont felelősség, akkor nagyon okosan kell csinálni. Az időt jól kell kihasználni. De hogy használod a legjobban ki az időt?

Nem is olyan egyszerű ám egyik pillanatról a másikra átállni egy szinte óráról órára betáblázott életből a rád szakadt szabadságra. Mindent újra kell strukturálni. Hogy legyenek benne rutintevékenységek, amik keretet adnak, de legyen hely újdonságoknak is, amelyek új kapukat nyitnak… és akkor máris ott vagy, hogy ebben a nagy tökéletességben elkezdesz feszülni. Mert elkezdesz attól félni, hogy nem a lehető legjobban használod ki az idődet és akkor elvesztegettél egy lehetőséget… 

(nevezzük ezt most egy kis egészséges közép-kelet európai önsajnálatnak)

Szerencsére, amikor túlságosan elkezdenek szétfeszíteni ezek a gondolatok, akkor beugranak a 9 évvel ezelőtti olaszországi emlékeim. Hogy nem akkor csinálok valamit a lehető legjobban, ha tökéletsen és gyorsan akarom megvalósítani. Hanem ha közben jól érzem magamat. Mert akkor tudok a legjobban figyelni. Akkor tudom észrevenni azt, amire szükségem van. Amit majd innen magammal tudok vinni…

Így aztán úgy döntöttem, nem esek kétségbe attól, hogy a tv-ben dolgozó technikusok a kezük alatt mozgó billentyűket, berendezéseket, programokat olyan sebességgel kezelik, amiket a szememmel is alig bírok követni. Ahogy telnek a napok, szerencsére egyre több részletet látok át, de egyelőre még hihetetlen távolinak tűnik, hogy egyszer én is képes leszek mindezt (de legalább egyes részeket) az irányításom alá vonni… pedig látszólag tök egyszerű dolgokat csinálnak… csak minden mindennel összefügg és egymásra épül… és hogy egy néhány perces anyag megszülethessen, ahhoz mindennek a helyén kell lennie…

Még csak egy teljes hetet töltöttem el itt a híres 105 TV-ben, de már most több mindenben kivívták a nagyrabecsülésemet. Van egy reggeli és egy délutáni hírműsoruk, amit élőben nyomnak le, mindegyik kb. 30 perc hosszú. 4 műsorvezető/újságíró/hírolvasóval (komplex szerep), 2 fő technikussal és egy asszisztenssel. Tudom, hogy nem mindenki csinált még hírműsort azok között, akik ezt a blogot olvassák (és a valósághoz hozzátartozik, hogy én sem), de amit így külső megfigyelőként elsőre leszűrtem, az az elképesztő olajozottság, lazaság és rutin amivel az egészet nyomják. Hogy senki nem parázik akkor sem, amikor a kezdés előtt fél órával még több anyag vágatlanul várja a sorsát, de akkor sem ha ne adj isten a műsorvezető a reggeli hírműsorból több, mint 20 percet késik…

Ezzel például megdőlt bennem egy axióma: igen, előfordulhat olyan, hogy valaki az élő műsorból elkésik (ritkán, de megesik az ilyen), és a Föld mégis forog tovább. Max. kettővel többször viccelődnek aznap az adott kollégával, de nem állítják emiatt a szőnyeg szélére…

Fogadni is a lehető leglazábban fogadtak. Nem értették, hogy miért pont ebbe az isten háta mögötti TV-be akartam jönni… Ami valljuk meg tényleg az isten háta mögötti: egy használaton kívüli vonatállomás kissé romos épülete (szerintem ezt kapták meg ingyen használatra), ahol hol az internet, hol a nyomtató nem működik épp… és én még azt hittem, hogy csak nálunk ilyen fapadosak a körülmények…

Ráadásul - mivel ahogy említettem sínek mellett helyezkedik el az épület - naponta többször vonatok robognak el mellette, emiatt mindig félbe kell szakítani pár pillanatra a folyamatban lévő beszélgetést, ami szintén nem újszerű érzés, tekintettel arra, hogy az otthoni első számú munkaállomásom is a sínek mellett fekszik… és ha mindez nem lenne elég, egy Lavazza kávégép biztosítja a túléléshez és mókázáshoz szükséges koffeinmennyiséget… kell ennél több, hogy otthonosan érezzem magamat?

Az volt az érdekes, hogy egy-két kérdés után mindenki úgy kezelt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy én így a semmiből felbukkantam és most ott leszek velük több hónapon keresztül és bekerülök a napi vérkeringésükbe. Nem csináltak belőle(m) nagy ügyet és emiatt aztán nem éreztem magamat egy pillanatig sem kényelmetlenül. 

Bárhogy alakuljon is az elkövetkezendő időszak, már emiatt hálás vagyok nekik…

Felajánlották, hogy rögtön kezdhetek híreket írni, amire hogy finoman fogalmazzak, nem éreztem rá magamat késznek. Mert az ok, hogy most már tudok olyan szinten olaszul, hogy bárkivel bármiről el tudok csevegni, de attól azért még messze vagyok, hogy én írjam a headline-okat a híradóba… mindenesetre megtisztelő, hogy ezt így kinézték belőlem… abban maradtunk tehát, hogy most egyelőre a technikusok munkáját fogom árnyékként követni (ugye milyen kifejező erre a jól ismert jobshadowing kifejezés), aztán majd alakul minden magától. Tegnap például már én vágtam ki a bakikat a hírolvasók szövegéből… 

...kis lépés az emberiségnek…

Közben pedig megtettem az első lépéseket egy másik szívügyemért is: önkénteskedni fogok egy közeli település biofarmján/falusi szálláshelyén (agriturismo)… ami hát nem egy akármilyen hely. A hegyen, meseszép panorámával: tenger, erdők, érintetlen természet ameddig a szem ellát… szóval a fene nagy segítő szándék mellett az a roppant önző érdek is vezérel, hogy én ezen a helyen minél több időt el akarok tölteni. Mert leesik tőle az állam, annyira gyönyörű. És mert saját terményeiket főzik meg, és netalántán pár receptet is elleshetek tőlük... Meg úgy gondolom, hogy az egész heti tv-ben ücsörgés mellett, jót fog tenni egy kis fizikai munka és friss levegő…

Mondjuk ezt itt senki nem érti igazán, hogy én mi a fenétől vagyok ennyire oda. Hogy hogyan tudok lázba jönni attól, hogy pl. egy világ végén található biofarmon önkénteskedjek, amikor nem kéne semmi sem csinálnom… Mivel nekik ez az egész annyira természetes. Hogy kimegy az utcára, lép kettőt és ott a tenger. Hogy jobbra néz hegy, balra néz erdő.

És akkor itt most visszakanyarodok a kiinduló gondolatomhoz. Ahhoz, hogy az itteni dolgokat élvezni és értékelni tudjam, tudnom kell, honnan jöttem. Hogy ki vagyok. Hogy az én batyumban, amit ide magammal hoztam, ott van minden és mindenki, az összes széppel és jóval, de gondjával, bajával is. 

Hogy nekem a tenger az egy ritkán feltűnő tünemény, amit kivételes pillanatokban, mindig rövid ideig bukkant fel az életemben, most viszont itt van karnyújtásnyira.

Hogy is érthetné meg valaki ennek felszabadító érzését, akinek a tenger jelenléte születésétől fogva olyan, mint a levegő…

Szóval lehet, hogy a batyu, amit magammal hoztam túlságosan sok mindennel van megpakolva és néha megnehezíti, hogy felszabadultan repkedni tudjak, de ugyanakkor ennek a batyunak köszönhetem azt is, hogy mindig találok benne valamit, aminek a segítségével értékelni tudom, amit itt és most körülvesz… akkor is, amikor az itteniek éppen azon sopánkodnak, hogy szerintük itt nincsen semmi érdekes…

ui: ezen a héten kicsit elsumákoltam a fotózást, de ígérem jövő héten bepótolom... 

Egy kis streetart

 És ami a folytatásban következik:

Egy pizzásdoboz. Két ismert politikussal...