Gyújtóláng

Úgy van az, hogy az egyik dolog után jön a másik. Elég csak a kezdő gyújtást megadni, aztán a gépezet szép lassan beindul magától.

Akiknél hetente egyszer önkénteskedek a biofarmon hívtak egy könnyed 15 km-es túrára vasárnapra, egyrészt jófejségből, másrészt meg azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ha már úgyis gyakornok vagyok a helyi tv-nél, akkor akár készíthetnék is pár felvételt az eseményről, amit esetleg majd leadnak a helyi híradóban…

Így vágtam tehát neki Francesco kis kézikamerájával, saját fényképezőgépemmel és harmincad magammal, újságírói mivoltom fontosságának és felelősségének teljes tudatában. Nem is lett volna semmi gond, ha nem két órás késéssel indulunk el az öt órás túrára…

Egy új túraútvonalat avattunk, sok-sok emelkedővel, lejtővel, zölddel, szebbnél szebb panorámákkal, négy környékbeli települést érintve, szinte nyári melegben. Minden hömpölygött a maga kis olaszos ritmusában, mígnem elérkezett az ebédidő, mikorra az eredeti tervek szerint egy étteremben kellett volna kikötnünk. A két órás késés miatt azonban ez nem tudott megvalósulni, ezért a túra résztvevői elkezdtek elégedetlenkedni. 

Ami azért vicces, hogy csak ekkor, hisz a kései indulás időpontjából már ki lehetett volna következtetni, hogy valószínűleg nem fogjuk három óra alatt legyalogolni az öt órás távot… de az olasz egy ilyen érdekes nép. Csak akkor kezd el felháborodni, mikor a probléma ténylegesen tapasztalható (ld. korog a gyomra), egy perccel sem korábban. Hisz akkor még minek is. 

Az csak arra lett volna jó, hogy az első három óra is sopánkodással telt volna. Azért meg kár lett volna: nem begyűjteni a karácsonyi jászolhoz való fakérget, nem megkóstolni a tapasztalt túrázók által jól ismert erdei bogyókat, nem leszedni a legnagyobb gombát és nem élvezni a körülöttünk lévő tájképet és nyugalmat.

Ellenben az első gyomorkorgást követően, majd az elmaradhatatlan ’ki a hibás, hogy késésben vagyunk’ kör után elkezdtek ételekről és étkezési szokásokról sztorizgatni, valamint előkerültek az addig a hátizsákokban lapuló kekszek és diákcsemegék. Példa értékű elterelő reakció. A kevésbé ételközpontú túrázók pedig csak szimplán több (életvezetési vagy szakmai) tanácsot adtak a többieknek vagy még intenzívebben sztorizgattak… egyszóval remekül elütötték az időt.

A túrának ezen a részén kerültem olyan értékes információk birtokába (hisz ki is lehetne jobb alany a tanácsok, tippek és bölcsességek megosztására, mint egy külföldi gyakornoklány) mint, hogy hol van Sapriban a legjobb halas étterem és ott melyik a legfinomabb fogás, hogy dél-Olaszországban az esküvőkön minden szülő elsírja magát, hogy milyen hátizsákot érdemes egy ilyen rövid túrára magunkkal vinni stb. 

Mindeközben viszont azt éreztem, hogy egyre jobban kezdek elfáradni a hegymeneteknél, és egy idő után már a lejtőknél is. A snittjeim is egyre rövidebbek és bemozdulósabbak lettek a kamerával, a többiek viszont mintha nagyobb fokozatba kapcsoltak volna. Nem értettem mi van. Elvégre messze nem én voltam a legidősebb a csoportban… 

Ekkor kérdezte meg az egyik résztvevő, hogy szeretem-e a hegyeket. Mondtam, hogy nézni, meg ott lenni igen, de alapvetően a megmászásuktól nem jövök lázba. Erre ő mondta, hogy kár, mert akkor ezek szerint nem fogok velük eljárni minden vasárnap hegyet mászni… Miért másztok minden vasárnap hegyet?- kérdem én teljesen ártatlanul. Hát mert alpinisták vagyunk, válaszolja ő teljes nyugalommal. Aha.

Hát így esett meg velem, hogy tudtomon kívül 30 alpinistával vágtam neki ennek a laza kis gyaloglásnak, amelynek legvégén, a lábaimat gyakorlatilag nem érezve azt hiszem én léptem át utoljára a célállomásnak számító étterem küszöbét… majd miután leültem azt hiszem egyhuzamban megittam egy liter vizet.

Sebaj, megérte. Az általam készített felvételekkel ugyanis két nappal később lement az anyag a helyi híradóban, meghozva ezzel számomra az első szakmai eredményt a híres 105 tv-ben. Ráadásul újságírói státuszomnak köszönhetően az étteremben nem kellett fizetnem. De az is lehet, hogy csak szimplán megsajnáltak, mikor ránéztek a nyakamban lógó multimédiás eszközökre és reszkető lábaimra.

A vasárnapi akciónak hála viszont szombaton már két helyi eseményre (egy könyvbemutatóra és egy orgonaversenyre) is elküldtek forgatni, mint 105 tv újságírója.

Ha egyszer egy üzlet beindul…

A túrákon túl pedig a heti egyszeri biofarmos önkénteskedésemnek hála nemcsak a lábaimban, de a karjaimban és a vállamban is garantált a folyamatos izomláz. Nem kell ide semmiféle konditerem. Bőven elég kicsit mélyebbre ásni ebben az itteni jó kis agyagos talajban, majd kézzel jól összeforgatni természetes trágyával, répaültetés esetén homokkal (mert mint megtudtam a répa nem szereti az agyag kötöttségét, neki lazább szerkezetű talajra van szüksége), szénabálákat emelgetni, több órán át gazt irtani, hegyoldalban kecskék után szaladgálni (hogy csak a gazt ritkítsák, ne pedig a gyümölcstermést szüreteljék) vagy kecskeistállót takarítani.

Bevallom az istállótakarításnál néha körbenéztem és elgondolkodtam. Hogy ez most komoly, hogy erre adtam a fejemet? Hogy a kecskék alatt felgyülemlett egyhavi letaposott cuccot kapálom és lapátolom teljes erőbedobással kb. másfél órán keresztül egy vadidegennek? Aztán rájöttem, hogy ez irtó nagy poén. Hogy idejöttem Budapestről, mint sajtóreferens és televíziós műsorvezető és hirtelen itt találom magamat egy délolasz hegyoldalban egy kecskeistállóban, gumicsizmában és kesztyűben, egy lapáttal a kezemben és szart lapátolok. Mindezt saját elhatározásból. Mindenféle külső kényszerítő ráhatás nélkül, szabad elhatározásból.

Ráadásuk még élvezem is és közben nagyokat nevetek magamon. Hogy minden mennyire viszonylagos az életben, hogy a legjobb, ha soha, de soha nem vesszük túlságosan komolyan a szerepeinket, mert minden szerep pillanatok alatt egy másik szereppé válhat. Jó esetben saját döntés eredményeként, rosszabb esetben külső tényezők hatására. Nem azt mondom, hogy minden szerep ugyanolyan testhezálló mindenki számára és azt sem mondom, hogy eztán ezt akarom mindig csinálni szabadidőmben, de hiszem, hogy az ilyen tevékenységek segíthetnek abban, hogy az esetleges váratlan fordulatokat könnyebben el tudjuk fogadni és rugalmasabban tudjunk kezelni, adott esetben pedig élvezni is tudjuk.

És segít tudatosítani azt, hogy bizony kegyetlen fárasztó tud lenni napi szinten ilyen jellegű fizikai munkát végezni és hogy le a kalappal azok előtt, akik ezt hivatásszerűen, nap, mint nap csinálják.

Amit nagyon szeretek, hogy házigazdám minden munkafolyamat előtt részletesen elmagyarázza, hogy mit miért csinálunk, mindent egy tágabb kontextusba helyez számomra (eredetileg filozófia szakon végzett az egyetemen, ezért tök jól meg tud mindent ideologizálni) és az egyes tevékenységeket nagyon körültekintően, de mégis jó tempóban haladva végezzük el. Így megtudtam például, hogy az istálló takarítása erősíti az immunrendszert, segít az allergiás és légúti betegség megelőzésében. Még ha nem is igaz, tök jól hangzik és nem érted, hogy eddig miért is nem így védekeztél a légúti megbetegedésekkel szemben…

Számomra azt hiszem az egyik legnagyobb vonzerő ebben a fajta munkában (a jó levegőn, a festői környezeten, a testedzésen és a biozöldségek fogyasztásán túl), hogy a nap végére kézzel fogható és látható eredményeket lehet elérni, ami például egy irodai munkanap végén nem minden esetben ennyire nyilvánvaló.

Érdekes viszont, ahogy ehhez az itteni környezetem viszonyul. Egyszerűen nem értik, hogy minek csinálom ezt, amikor nem lenne muszáj. Egyáltalán minek csinál valaki olyat, amiért nem fizetnek… Ezt például a vasárnapi túrán sem értették meg, hogy minek csinálok felvételeket és fotókat, ha nem fizetnek érte… Mondtam, hogy azért, mert jól esik és örömet okoz nekem. Mondták, hogy ez szép és ritka dolog, de azért csak jobb lenne, ha fizetnének érte…

Nem sokan értik ezt meg, hogy nekem sokkal nagyobb fizetség az, hogy új ismeretségeket köthetek, hogy rengeteg új információhoz jutok (növényekről, állatokról, receptekről), minden héten egy szatyor garantáltan biozölsdéget vihetek haza, csomó új tevékenységeket próbálhatok ki szaktudás nélkül, mint hogy kapjak x eurót.

A túrázók a reggelinél meghagytak például egy teljes szív alakú, házi készítésű szedertortát, amit a házigazdák automatikusan nekem csomagoltak el, hálájuk jeléül. Hát hol tudtam volna ennyi szeretettel készített és átadott szedertortához jutni, ha szimpla fizetést kapok a munkámért?

Egy szó, mint száz, az önkéntes munkavégzés nem ablakon kidobott energia - mint ezt már oly sokszor, sokféle formában leírtam és elmondtam – hanem elvetett mag. 

Ezerféle csatornán és sokszorosan megtérülő befektetés. Csak türelem kell hozzá és (helyzet)felismerő képesség.

ui: blogbejegyzései posztolása előtt néha felolvasom Francesconak az irományomat, ami mindig tanulságos, egyrészt mert vicces ahogy próbálkozok olaszul visszaadni az írás hangulatát, másrészt pedig egy helyi fül egészen más dolgokat hall ki belőle, mint én... Nos, a mostani blogbejegyzésem legelső mondata például egy 10 perces non-stop nevetést eredményezett mindkettőnknél. Ahogy lefordítottam annyira közhelyesnek tűnt önmagában az a mondat, hogy 'úgy van az, hogy az egyik dolog után jön a másik', hogy egyszerűen nem bírtuk abbahagyni a nevetést. 

És valóban. Ennél nagyobb közhellyel nem nagyon indíthattam volna... de most már csak azért is így hagyom, mert ez a mondat kellett gyújtólángnak. :)

ui2: múltkor írtam a zavaró hanghatásokról. Amíg most ezt a blogbejegyzést szerkesztgetem, épp vagy 20-30 petárdát sütöttek itt el az ablak alatt általános iskolás gyerekek, természetesen óriási üdvrivalgás közepette. Megkérdezem a rezignáltan üldögélő Francescot, hogy ezt most hogy, aki mondta, hogy nincs ebben semmi meglepő: készülnek a szilveszterre. Októberben... 

Nyugalom és béke: indulás előtti reggeli a biofarmon

Itt még nem tudtam, hogy alpinisták

Ilyen kilátás kárpótolta az izomlázat

Vele is találkoztam

Egy elvarázsolt telepés: Vibonati madártávlatból

Célegyenesben

Túlfűtve

Kértétek, hogy meséljek a gasztronómiai élményeimről.

Nos, elképesztő, hogy mennyire nem bonyolítják túl az ételeket és mégis minden mennyire finom. Múlt héten beültünk egy pizzériába (ami annyira közel van a lakásomhoz, hogy mikor kiléptünk az utcára, Francesco jelezte, hogy gyakorlatilag meg is érkeztünk) és alaposan áttanulmányoztam a menüt. 

Jelentem, egyik pizzán sem volt több 3 féle feltétnél és nem mellesleg a legdrágább is mindössze 4 euróba került… (minden nap hálát adok az égnek, hogy nem egy nagyvárosban vagyok, mert itt kb. minden fele annyiba kerül, kétszer olyan közel van, és sehol sem kell hosszan sorban állni…).

Ahhoz persze, hogy az egyszerű is ennyire finom lehessen, csak  néhány alapanyagra van szükséged: jó minőségű olívaolajjal, paradicsommal/friss szósszal, mozzarellával, parmezánsajttal, bazsalikommal és néhány friss zöldséggel (cukkini, padlizsán, borsó) nagy baj már nem érhet.

Sokféle zöldség van, amit vagy salátának, vagy tésztára feltétnek használnak és nem ismerek, de erre (is) jó a biofarm, ahol nemcsak mesélnek róla, de meg is kóstolhatom a számomra beazonosíthatatlan zöldeket. 

Sőt, a kiskert lexikonuk segítségével még azt is megtudhatom, milyen tápanyagokat tartalmaznak és melyek a legnagyobb hibák, amit a termesztésük során elkövethetünk… 

Vicces, hogy minden növény mellett kiemelték, hogy mit NE tegyünk velük. Lehet, hogy a gyereknevelési kézikönyveknél sem ártana egy ilyen passzus és egy jobb világban élnénk…

Kíváncsi voltam rá, hogy a biofarmon mit esznek a kutyák. Elvégre ahol minden bio, nehogymá’ csak valami holmi szárazeledelt toljanak. Nem kellet csalódnom: húsos tésztát, halas rizottót és pizzát (!). Hamisíthatatlanul olaszok ők is. Most csak azért nem mondom, hogy szívesen lennék kutya a következő életemben ezen a farmon, nehogy tényleg így legyen…

Kérdeztétek azt is, hogy halat ettem-e már. Igen, jelentem, pont tegnap, Francesco apukája ugyanis kihajózott a tengerre és fogott egy szép nagy tonhalat (meg pár kisebb halacskát), amit a sütőben, néhány csepp olívaolajjal, friss paradicsommal és petrezselyemzöldjével sütöttek meg…

Az olasz konyháról azért egy pillanatra térjünk át az én itteni helyi konyhámra is. Mert persze tök jó minden nap tésztát enni (és tényleg nem lehet megunni, mert annyiféle van), de én azért törekszem arra is, hogy a hazai ízeket is becsempésszek ebbe a tésztarengetegbe.

Nehezített pálya, mert nincs se tejföl, se túró, de a tejfölt már 9 évvel ezelőtt kitapasztaltam, hogy főzőtejszín és natúr joghurt keverékével egész jól lehet reprodukálni, végszükség esetén pedig a ricottát túróként is definiálhatjuk, de ezzel azért óvatosan kell bánni. 

Nincsenek itt a jó kis konyhai segédeszközeim sem (ha tudnák, mennyit gondolok reájuk), nem utolsó sorban pedig olyan formában kell az egyes hazai ételeket tálalnom, hogy egy Olaszországban civilizálódott gyomor is örömét lelje benne. Ebből kifolyólag legutóbb rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy a tojásos lecsómra reszelt parmezán került, a rizsfelfújtam mellé pedig nutellát kanalaztak…

A sors fintora, hogy a legegyszerűbbnek tűnő étellel futottam egyedül zátonyra: a paprikás krumplival. A szupermarketben jóhiszeműen megvettem a színében és állagában leginkább a főzőkolbászhoz hasonlító hústerméket, amit teljes nyugalommal belefőztem a rotyogó paprikás levembe. A meglepetés akkor ért csak mikor a szétomló húsdarabokból nem kis mennyiségű pepperoncino került elő, az ehetetlenségig csípőssé téve az ételt. 

A mélypont az volt, amikor láttam, hogy Francesco a frissen tálalt paprikás krumpliba önti bele a poharában lévő ásványvizet… tüzet oltott. Nem tudtam rá haragudni, hisz csak elviselhetővé próbálta tenni az elviselhetetlent. 

Sajnos nem volt az a vízmennyiség, amivel ezt a paprikás krumplit meg lehetett volna menteni. Mint utólag kiderült a megvásárolt hústermék egy calabriai specialitás, nem szokták megfőzni, hanem pirítós kenyérre szokták kenni, egyfajta pikáns pástétomként…

Főzés közben- ahogy otthon is- rádiót szoktam hallgatni. Itt úgy van, hogy egyes rádiócsatornák a tv-ben is adják közben a klipeket, a tv meg itt van a konyhában. Ha már itt vagyok, a Rádió Itáliát hallgatom, ahol természetesen csak és kizárólag napjaink legnagyobb olasz slágerei szólnak éjjel-nappal…

Azt vettem észre, hogy ha az ember egyhuzamban meghallgat mondjuk 10 olasz slágert, akkor valahogy elkezdi szerelmesnek érezni magát. Vagy valami erős szívfájdalmat érezni. Vagy valamit elkezd érezni, amit nem tudja, hogy micsoda, de az biztos, hogy nagyon erősen érzi. Akkor is, ha éppen senki sincs a közelében.

Az összes dal ugyanis annyira tele van pakolva végletes érzelmekkel, hogy egyszerűen nem tudod a hatásuk alól kivonni magadat. Mint egy lassan ölő drog, amit folyamatosan adagolnak. A vicces az az egészben, hogy ha az embernek az egész életét ilyen érzelmi intenzitással kellene végigélnie, ahogy ezekből a dalokból sugárzik, akkor szerintem maximum 45 éves korára mindenki teljesen kiégne, mert minden puskaporát elsütötte. 

Aztán persze az is lehet, hogy ezekkel a nagy és végletes érzelmekkel próbálják kompenzálni azt, hogy napjaink olasz slágereinek klipjei bizony-bizony eléggé kis költségvetéssel készültek, hisz a válság az olasz popipart is erőteljesen sújtja, és ha a képek nem is, de legalább az érzelmek üssenek nagyot.

És ha mér gasztronómia, íme egy autentikus recept napjaink olasz slágerének videoklipjéhez:

Végy helyszínnek egy stúdiót, esetleg egy erdőt, tengerpartot (ha nagyon flancolni akarsz autópályát autóval)

Adj hozzá egy jól öltözött, szexi énekest vagy énekesnőt - aki adott pillanatban tudja, mikor kell tekernie egyet a csípőjén - és egy partnert (énekes esetén egy dekoratív nőt, énekesnő esetén egy ábrándos tekintetű, modell alkatú férfit (lehetőleg minél kevesebb ruhával)) és az egészet ültessed fekete-fehérbe vagy füstös-fátyolos pasztelszínekbe- úgy tűnik a mininmalizmust divattá diktálták ezekben a szűkös esztendőkben.

Végezetül öntsd le szívszorító dallamokkal és szöveggel. 

(Ha igazi drámát akarsz, a szerelmi háromszöghöz lehet kell egy harmadik szereplőt is megfizetni, ezért az legtöbbször már kimarad).

Jó étvágyat kívánok hozzá! 

A kockázatokról és mellékhatásokról…

Végezetül pedig néhány szót a hanghatásokról, amik nap, mint nap érnek.

Alapvetően én sem vagyok egy halkan beszélő, csendes ember, ezt azért szögezzük le. Tehát ha egy hanghatásra külön felfigyelek, akkor az azt jelenti, hogy tényleg hangos.

Mindannyiunkban él az a romantikus kép az Itáliában forgatott filmek és nyaralásokon szerzett élmények nyomán, hogy a családok hevesen vitatkoznak, gesztikulálnak - hogy ez mennyire mediterrán és milyen bájos.

Csak kicsit más egy filmen keresztül nézni, mint nap, mint nap vele élni. Amikor békésen teszed (tennéd) a dolgodat, de kintről (utcáról vagy a szomszéd házból, rosszabb esetben egy távoli háztömbből) olyan hangok szűrődnek be, mintha épp meggyilkolni készülnék egymást az emberek. 

Tévedés ne essék, szó sincs róla, hogy 50 millió pszichopata országa lenne ez, csupán az általános napi feszültség levezetése történik néhány decibellel hangosabban a (számomra) befogadhatóbbnál. Kétszer sem mondom, hogy a Rádió Itáliából ránk zúduló túlcsorduló érzelmek nem felelősek ebben…

Először kicsit megszeppensz, mert nem érted mit kiabálnak, csak azt, hogy valaki nagyon-nagyon mérges arra, akivel kiabál, aztán próbálsz úgy tenni, mintha mindez normális lenne. De kicsit azért beléd és beléd bújik a feszültség. Egyik reggel egy idős néni állt ki az erkélyre és hosszú perceken keresztül kiabált a lányával vagy a menyével, hogy hagyják őt békén. Szegény kis fiatalabb nő, néha valamivel próbálta csitítani, de annál nagyobb hanggal ment a műsor. A végén szerintem nagyobb feszkót keltett a hallgatóságban, mint amekkorától ő megszabadult azzal, hogy az erkélyen ordibál…

Sebaj, majd a többiek is hasonlóan levezetik az így összeszedett feszültséget… így legalább soha nem fogy el teljesen. Sőt. lehet, hogy addig jó, amíg kiabálnak. Az utcán, a szomszédban, a 105 tv-ben (csupa szeretetből, egy laza sztorizás vagy egymás ugratása kapcsán is), túrázás közben, hegynek föl, hegynek le, a piacon...

Legalább tudjuk, hogy hol élnek. Hogy lesz kinek elkészíteni az aznapi adag paradicsomos spagettit.

Még mindig nem bírtam megszokni, hogy mennyire meleg van...
és hogy ennyire szép

Délutáni sétálgatás...

...naplementével

Majdnem olívaszedés (képes beszámoló)

Vasárnap helyi idő szerint hajnalban (reggel 8.30-kor) elindultam egy 'szedj magadnak olívát, olajat vihetsz haza belőle' akcióra, végül a narancssárga zászlós települések (turisták számára ajánlott helyek: számos követeleménynek eleget tesznek, pl. tiszta levegő stb.) turistacsoportjainak szervezett vízeséslátogató túráján kötöttem ki a szomszédos nemzeti parkban... (írásos beszámoló rövidesen)

Ha ezt a logot látod, garantáltan jó helyen jársz

Gyülekező a környék legjobb étterme előtt Morigeratiban

Pure nature

A túrázás kortalan

Ez a néni nem túrázó volt, csak meglepett, hogy ilyet is látni...

Bár nem a Niagara, de nekem ez is megteszi...

'Ha nem tiszta, vidd vissza, ott a szamár...'

Párán át szűrt napfény

Erre egy malmot is építettek

És az elmaradhatatlan 'jaj de szeretnék Veled egy közös képet' fotó egy helybelivel

A túra után házi készítésű kekszeket, kenyeret és olívaolajat is lehetett venni Mariannatól, tv-s kolléganőmtől 

Mert önkénteskedni muszáj... (képes beszámoló)

Ahogy ígértem, most néhány fotó arról a helyről, ahol heti egyszer önkénteskedek. Csodálatos hely!

Szöveges beszámoló rövidesen.

Ugye megértitek, hogy miért akarok itt önkénteskedni?

Először articsókát ültettünk

Ilyen szép ezüst csészéből kávéztunk

Na diót nem törtünk, csak ott volt a konyhaasztalon és megtetszett...

Házi termények a konyhaasztalon

Délután salátánakvalót ültettünk, de előtte kecsketrágyával turbóztuk a talajt  

Házigazdáim

Magammal hoztam

Történt már veled olyan, hogy valamiről hosszú időn keresztül álmodoztál, de rengeteg nehezítő körülmény állt az utadba? Aztán szép lassan elkezdted legyőzni az első akadályokat, de útközben senki sem garantálta, hogy célba érsz, viszont egyre több időt és energiát fordítottál rá, hogy sikerüljön… és persze minél többet pakoltál bele, annál jobban nőtt a tét.

Tegyük fel, hogy szerencsés csillagzat alatt születtél és az álom megvalósult...

Ott vagy, ahol szerettél volna: úgy süt Rád a nap, ahogy hónapokig csak ábrándoztál róla, nem, nem kell hazamenni 2 hét után a fogadat szívva, mint egy nyaralásból, olyan emberek vesznek körül, akik mindenben támogatnak, van annyi pénzed, hogy normális életkörülményeket tudsz biztosítani magadnak, munkaidőben azzal töltöd az idődet, amiben mindig is fejlődni szerettél volna, de a munka mellett saját magadra is jut idő. Senki nem kényszerít olyan tevékenységre, amihez nincsen kedved, ha akarsz főzöl magadnak, de ha szeretnéd, főznek Neked… Nem mellesleg mindezt a világ egyik legszebb országában, annak is az egyik legérintetlenebb, természeti kincsekben leggazdagabb részén…

Hát nem olyan, mint egy álom? Igen ám… csak az álom nem tart örökké. Tudod, hogy ezeket a körülményeket pár hónapra kaptad ajándékba. Ezért szeretnéd nagyon megbecsülni. Minden percét kihasználni. Es az első pillanattól kezdve tudatosítani, hogy amiben épp vagy, az egy kiragadott pillanat, a csillagok szerencsés együttállása, pont annyira valóság, amennyire illúzió is. 

Mert közben ott zakatol a fejedben, hogy akiket otthon hagytál és nagyon szeretsz, napi 10-12 órát dolgoznak kőkeményen a megélhetésükért, folyamatos stresszben, hogy a napjaikat a bizonytalanság járja át, hogy munka után sokan kezdik az otthoni műszakot, mert épp költöznek, lakást festenek vagy másodállást vállalnak, mert legalább arra a kis időre, amikor van lehetőségük ebből a mókuskerékből kikapcsolni, akkor azt szeretnék igényesen eltölteni.

És egy kicsit összeszorul a gyomrod. Hogy merheted-e jól érezni magadat lelkiismeretfurdalás nélkül a kis kiragadott valóságodban, ki vagy Te, hogy csak úgy fittyet hányva ki mertél lépni ebből a mátrixból… és egyáltalán hogy van pofád tengerparti képeket posztolni október közepén, mikor a másik valóságodban már muszáj volt bekapcsolni a fűtést… 

Hát nincs benned semmi jóérzés? 

Na pont emiatt gondolom azt, hogy ez a lehetőség, amit kaptam, egy ajándék, amit valahogy vissza kell forgatnom a nagy közösbe. Hogy másnak is jó lehessen tőle, ne csak nekem… különben erősen csalja a pofont. Tehát felelősség is… ha viszont felelősség, akkor nagyon okosan kell csinálni. Az időt jól kell kihasználni. De hogy használod a legjobban ki az időt?

Nem is olyan egyszerű ám egyik pillanatról a másikra átállni egy szinte óráról órára betáblázott életből a rád szakadt szabadságra. Mindent újra kell strukturálni. Hogy legyenek benne rutintevékenységek, amik keretet adnak, de legyen hely újdonságoknak is, amelyek új kapukat nyitnak… és akkor máris ott vagy, hogy ebben a nagy tökéletességben elkezdesz feszülni. Mert elkezdesz attól félni, hogy nem a lehető legjobban használod ki az idődet és akkor elvesztegettél egy lehetőséget… 

(nevezzük ezt most egy kis egészséges közép-kelet európai önsajnálatnak)

Szerencsére, amikor túlságosan elkezdenek szétfeszíteni ezek a gondolatok, akkor beugranak a 9 évvel ezelőtti olaszországi emlékeim. Hogy nem akkor csinálok valamit a lehető legjobban, ha tökéletsen és gyorsan akarom megvalósítani. Hanem ha közben jól érzem magamat. Mert akkor tudok a legjobban figyelni. Akkor tudom észrevenni azt, amire szükségem van. Amit majd innen magammal tudok vinni…

Így aztán úgy döntöttem, nem esek kétségbe attól, hogy a tv-ben dolgozó technikusok a kezük alatt mozgó billentyűket, berendezéseket, programokat olyan sebességgel kezelik, amiket a szememmel is alig bírok követni. Ahogy telnek a napok, szerencsére egyre több részletet látok át, de egyelőre még hihetetlen távolinak tűnik, hogy egyszer én is képes leszek mindezt (de legalább egyes részeket) az irányításom alá vonni… pedig látszólag tök egyszerű dolgokat csinálnak… csak minden mindennel összefügg és egymásra épül… és hogy egy néhány perces anyag megszülethessen, ahhoz mindennek a helyén kell lennie…

Még csak egy teljes hetet töltöttem el itt a híres 105 TV-ben, de már most több mindenben kivívták a nagyrabecsülésemet. Van egy reggeli és egy délutáni hírműsoruk, amit élőben nyomnak le, mindegyik kb. 30 perc hosszú. 4 műsorvezető/újságíró/hírolvasóval (komplex szerep), 2 fő technikussal és egy asszisztenssel. Tudom, hogy nem mindenki csinált még hírműsort azok között, akik ezt a blogot olvassák (és a valósághoz hozzátartozik, hogy én sem), de amit így külső megfigyelőként elsőre leszűrtem, az az elképesztő olajozottság, lazaság és rutin amivel az egészet nyomják. Hogy senki nem parázik akkor sem, amikor a kezdés előtt fél órával még több anyag vágatlanul várja a sorsát, de akkor sem ha ne adj isten a műsorvezető a reggeli hírműsorból több, mint 20 percet késik…

Ezzel például megdőlt bennem egy axióma: igen, előfordulhat olyan, hogy valaki az élő műsorból elkésik (ritkán, de megesik az ilyen), és a Föld mégis forog tovább. Max. kettővel többször viccelődnek aznap az adott kollégával, de nem állítják emiatt a szőnyeg szélére…

Fogadni is a lehető leglazábban fogadtak. Nem értették, hogy miért pont ebbe az isten háta mögötti TV-be akartam jönni… Ami valljuk meg tényleg az isten háta mögötti: egy használaton kívüli vonatállomás kissé romos épülete (szerintem ezt kapták meg ingyen használatra), ahol hol az internet, hol a nyomtató nem működik épp… és én még azt hittem, hogy csak nálunk ilyen fapadosak a körülmények…

Ráadásul - mivel ahogy említettem sínek mellett helyezkedik el az épület - naponta többször vonatok robognak el mellette, emiatt mindig félbe kell szakítani pár pillanatra a folyamatban lévő beszélgetést, ami szintén nem újszerű érzés, tekintettel arra, hogy az otthoni első számú munkaállomásom is a sínek mellett fekszik… és ha mindez nem lenne elég, egy Lavazza kávégép biztosítja a túléléshez és mókázáshoz szükséges koffeinmennyiséget… kell ennél több, hogy otthonosan érezzem magamat?

Az volt az érdekes, hogy egy-két kérdés után mindenki úgy kezelt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy én így a semmiből felbukkantam és most ott leszek velük több hónapon keresztül és bekerülök a napi vérkeringésükbe. Nem csináltak belőle(m) nagy ügyet és emiatt aztán nem éreztem magamat egy pillanatig sem kényelmetlenül. 

Bárhogy alakuljon is az elkövetkezendő időszak, már emiatt hálás vagyok nekik…

Felajánlották, hogy rögtön kezdhetek híreket írni, amire hogy finoman fogalmazzak, nem éreztem rá magamat késznek. Mert az ok, hogy most már tudok olyan szinten olaszul, hogy bárkivel bármiről el tudok csevegni, de attól azért még messze vagyok, hogy én írjam a headline-okat a híradóba… mindenesetre megtisztelő, hogy ezt így kinézték belőlem… abban maradtunk tehát, hogy most egyelőre a technikusok munkáját fogom árnyékként követni (ugye milyen kifejező erre a jól ismert jobshadowing kifejezés), aztán majd alakul minden magától. Tegnap például már én vágtam ki a bakikat a hírolvasók szövegéből… 

...kis lépés az emberiségnek…

Közben pedig megtettem az első lépéseket egy másik szívügyemért is: önkénteskedni fogok egy közeli település biofarmján/falusi szálláshelyén (agriturismo)… ami hát nem egy akármilyen hely. A hegyen, meseszép panorámával: tenger, erdők, érintetlen természet ameddig a szem ellát… szóval a fene nagy segítő szándék mellett az a roppant önző érdek is vezérel, hogy én ezen a helyen minél több időt el akarok tölteni. Mert leesik tőle az állam, annyira gyönyörű. És mert saját terményeiket főzik meg, és netalántán pár receptet is elleshetek tőlük... Meg úgy gondolom, hogy az egész heti tv-ben ücsörgés mellett, jót fog tenni egy kis fizikai munka és friss levegő…

Mondjuk ezt itt senki nem érti igazán, hogy én mi a fenétől vagyok ennyire oda. Hogy hogyan tudok lázba jönni attól, hogy pl. egy világ végén található biofarmon önkénteskedjek, amikor nem kéne semmi sem csinálnom… Mivel nekik ez az egész annyira természetes. Hogy kimegy az utcára, lép kettőt és ott a tenger. Hogy jobbra néz hegy, balra néz erdő.

És akkor itt most visszakanyarodok a kiinduló gondolatomhoz. Ahhoz, hogy az itteni dolgokat élvezni és értékelni tudjam, tudnom kell, honnan jöttem. Hogy ki vagyok. Hogy az én batyumban, amit ide magammal hoztam, ott van minden és mindenki, az összes széppel és jóval, de gondjával, bajával is. 

Hogy nekem a tenger az egy ritkán feltűnő tünemény, amit kivételes pillanatokban, mindig rövid ideig bukkant fel az életemben, most viszont itt van karnyújtásnyira.

Hogy is érthetné meg valaki ennek felszabadító érzését, akinek a tenger jelenléte születésétől fogva olyan, mint a levegő…

Szóval lehet, hogy a batyu, amit magammal hoztam túlságosan sok mindennel van megpakolva és néha megnehezíti, hogy felszabadultan repkedni tudjak, de ugyanakkor ennek a batyunak köszönhetem azt is, hogy mindig találok benne valamit, aminek a segítségével értékelni tudom, amit itt és most körülvesz… akkor is, amikor az itteniek éppen azon sopánkodnak, hogy szerintük itt nincsen semmi érdekes…

ui: ezen a héten kicsit elsumákoltam a fotózást, de ígérem jövő héten bepótolom... 

Egy kis streetart

 És ami a folytatásban következik:

Egy pizzásdoboz. Két ismert politikussal...

1. hét

Egy hete keltem útra. 
A lakásom, a munkám átadásának megszervezése, a dokumentumok, orvosi vizsgálatok és egyéb szükséges kellékek beszerzése, a zsákolás, cipekedés terhei, valamint az egymást érő egyéni és csoportos búcsúzkodások közepette többször volt olyan érzésem, hogy nem is biztos, hogy időben el fogok tudni indulni.

Az egész valahogy kezdett agyonnyomni. Talán mert túl jól akartam mindent csinálni. Hogy senki ne szenvedjen hiányt, hogy senkinek se kelljen nemet mondanom, ha el akar tőlem búcsúzni, hogy utólag ne haragudhassak magamra, hogy félmunkát végeztem...

Így utólag azt hiszem jól tettem, hogy így tettem, de ott az indulás előtti néhány napban úgy éreztem, kezd kicsúszni a talpam alól a talaj, többször felébredtem éjszakánként... a végén alig vártam már, hogy ezektől a súlyoktól megszabaduljak.

Érdekes, hogy pont az a búcsú sikerült a legvidámabbra, amitől ezt a legkevésbé vártam volna. 
Anyukám felsegítette a két embernek is soknak számító csomagjaimat a Bécsből induló éjszakai vonatra, ahol 3 jó karban lévő idős osztrák hölgy először kicsit csúnyán nézett rám, hogy bőröndjeimmel gyakorlatilag kiszorítom őket a közös hálófülkénkből, de aztán valahogy mindennek és mindenkinek lett helye. 
Ott termett a hálókocsi őre, aki három nyelven szórta a poénjait és ütötte el annak az élét, ami éppen ott velem történt. Hogy az összepakolt kis életemnek próbálok helyet szorítani ismeretlen emberek között, miközben anyukám ott áll a vonat előtt és nézzük egymást az ablakon keresztül. 
A hálókocsi őr ekkor hirtelen ott termett mellettem, kinézett az ablakon, odaintegetett anyukámnak és annyit mondott: „Arrivederci Mamma!” 
Ezután nem tudtunk nem nevetni… és a következő pillanatban, amikor a csomagok szorításából fel tudtam nézni, a vonat már el is indult…

Egészen megkönnyebbültem. Szép lassan kezdett szétáradni bennem az az érzés, amit legutóbb 9 évvel ezelőtt éreztem szintén egy éjszakai vonaton, szintén Olaszország felé tartva...

Ha össze kéne hasonlítanom a 9 évvel ezelőtti érzést a mostanival- az akkori izgalmam valahogy élesebb volt- a teljes ismeretlenbe indultam, a szabadságérzés szétfeszített, a torkomban lüktetett. Most sokkal inkább békét éreztem és nyugalmat. Hogy most már nem kell sietnem, hogy itt vagyok, azon a vonaton, aminek az indulására hónapok óta készülök. Utazó üzemmódba kapcsoltam. Mivel korán volt még a lefekvéshez, törökülésbe helyezkedtünk az idős osztrák hölgyekkel és beszélgettünk kicsit utazásaink céljáról. Szeretem ezt a fajta 'nyugat európai kommunikációt'- őszinte érdeklődéssel figyelték, amit magamról mesélek, de egy kicsit sem voltak tolakodóak. Nem kezdtek el vájkálni olyan részletekben, amiket teljesen ártalmatlannak tűnő kérdéseknek álcázva néha az arcomba szoktam kapni... 
Vettek egy 2,5 decis vörösbort a hálóőrtől, amiből engem is megkínáltak és közösen elkortyolgattunk. Amikor pedig egyre hosszabbak lettek az egyes megszólalások közötti szünetek, szép lassan elkezdtünk készülődni a lefekvéshez.

Jó volt a vonaton aludni, több részletbe ugyan, de hosszúakat tudtam szundítani. Megébredni is jó volt néha, ahogy bevilágítottak a fülkébe az állomások fényei. Aki ismer, tudja rólam, hogy imádom a vonat monoton zúgását, ha tehetném, hosszabb utazásokra mindig hálókocsis éjszakai vonattal mennék.

Még egy utolsó gondolatot engedjetek meg erről az éjszakai vonatútról. Nemcsak az utazótársaim, de az egész vonat annyira nyugat-európai volt! Külön kézmosó helyiség dobozos ivóvízzel a fogmosáshoz, a hálókocsiban mindenkinek külön kis ásványvizes palack, a hálóőr által szervírozott reggeli, szabadon választott meleg itallal, igényesség, figyelem, ugyanakkor mindenből pont annyi, amennyire szükség van- se nem több, se nem kevesebb. És ha valaki időben vesz jegyet, mindezt kifejezetten elérhető áron…

Nem, nem: nem lettem éjszakai vonatjegy árusító ügynök, de tény, hogy csak ajánlani tudom mindenkinek…

Mondjuk persze, hogy nyugalom és béke áradt szét bennem a vonaton, hiszen tudtam, hogy ahova megyek, várni fognak rám. Naná, hogy más érzéssel utazik így az ember gyereke, mintha csak úgy a teljes ismeretlenbe indult volna… Ismerve az olaszok (és ebbe a kategóriába az én emberem is jócskán beletartozik) könnyed időkezelését, a fiatalember lelkére kötöttem, hogy a vonat beérkezésekor ott kell már lennie az állomáson - nem elég egy ’jaj a dugóban ülök, de nagyon sietek’ telefonhívás a vonat beérkezésekor- világosan elmagyaráztam, hogy egyedül nem fogok bírni a csomagjaimmal… máskülönben le is út, fel is út…

Így hát Roma Termini állomásra történő beérkezésem előtt 3 perccel (amikor a vonat már csak egy felszabaduló vágányra várt) megcsörrent az olasz telefonom: ’Még nem írták ki hányas vágányra érkezik be a vonat, csak nem késik?’ Tudomásomra hozva azt, hogy ő ezúttal nem késett el, legyőzte a teljes római reggeli dugót, készen áll a csomagjaim teljes fizikai erejét igénybe vevő szállítására… 
Mit is lehet erre mondani: ’egy igazi hős vagy, igazi hős!’

Aztán ha már ott voltunk Rómában, egy éjszakát ott is maradtunk, mert 400 km, az 400 km, nem fogjuk ezt a távot túl gyakran megtenni… meg hát Róma az Róma. Főleg szeptember utolsó napján, 25 fokban, napsütésben őszi fényekkel, színekkel… szép na, nincs is ezen mit tovább magyarázni. 
Mondjuk egy özönvíz szerű eső ott is betalált, de kezdem azt érezni, hogy ez sajnos egyre gyakrabban előforduló jelenségnek számít napjainkban.

Mivel Francesco több évig járt Rómába a konzervatóriumba, ezért otthonosan mozogtunk a városban, beugrottunk egy üzletbe gitárt javíttatni, megvacsoráztunk az egyik kedvenc aperitívezős helyén (ahol egy pohár alkoholos italhoz többfajta ételből lehet válogatni) és este beültünk borozni egy jóbarátjával.

Szép volt, jó volt Rómában, de ekkorra már mindkettőnkben bennünk volt az igény, hogy megérkezzünk az utazás célállomására: Sapriba. Én ugyanis már 4. napja voltam úton a Budapest-Győr-Bécs-Róma-Sapri vonalon…

Sapri. Este, sötétedés után érkeztünk meg, mögöttünk 400 km autókázással, az első nagy bevásárlással és az összes csomaggal a hátunk mögött. A lakás, amely fogadott, számomra is meglepetés volt, egy fotót sem láttam róla. Francesco választotta ki nekem apukájával, hosszas keresgélést követően. Annyit tudtam róla, hogy teljesen fel van újítva, van egy nagy erkélye és onnan egy kicsit látszik a tenger. És hogy átjárja a nap. Ennél több információra nem is volt szükségem…

És valóban. Még mindennek új illata volt, mikor beléptem, a használati tárgyak érintetlenül vártak. Ami viszont meglepett, hogy annak ellenére, hogy új lakás, nagyon alaposan felszerelték. Persze néhány apróságot kell vennem, de a legfontosabb dolgok megtalálhatóak benne. Miután megismertem a tulajdonost, kétség sem fér hozzá, hogy a felesége szerelte fel ilyen jól. A tulajdonos nem tudom mivel foglalkozhat, de nyakamat rá, hogy valami hivatalnok, mert olyan esetlenül, alázatosan, jólnevelten és a feleslegességig túlrészletezve magyarázott el mindent (persze itt eszembe jutott, hogy én is agyonmagyaráztam mindent szegény Ivánnak, akinek a lakásomat kiadtam), ami lényegtelen és hívta azonnal telefonon a feleségét, ami lényeges, hogy alig bírtam ki szemberöhögés nélkül. 
Bár egy kis hivatali kommunikációért engem sem kell a szomszédba küldeni, de ezek a fontoskodó, ugyanakkor teljesen lényegtelen szóvirágok még engem is lenyűgöztek- mindezt persze a precizitás és korrektség jegyében... Tudom én, hogy ez is egy tipikus olasz jelenség (még csak nagyon délre sem kell jönni hozzá), hogy a semmit habosítjuk hosszú mondatokon keresztül, mert olyan jó hallgatni a dallamos olasz szavakat (és persze a beszélőnek saját hangját) egymás után, de ezt is, mint mindent az életben lehet(ne) mértékkel csinálni.

Ha kinyitom az ablakot, ezt látom...

Az erkély

De ami talán ennél is sokkal fontosabb, hogy rögtön az első este különös morajlásra lettem figyelmes az erkélyen. Visszatérő, állandó zajra, aminek forrását bár nem láttam (mivel korom sötét volt), de nagyon hamar beazonosítottam: ez bizony a tenger maga. És nekem hömpölyög.

Megérkeztem.

Konyha és nappali

Nappali és konyha

A parton