1. hét

Egy hete keltem útra. 
A lakásom, a munkám átadásának megszervezése, a dokumentumok, orvosi vizsgálatok és egyéb szükséges kellékek beszerzése, a zsákolás, cipekedés terhei, valamint az egymást érő egyéni és csoportos búcsúzkodások közepette többször volt olyan érzésem, hogy nem is biztos, hogy időben el fogok tudni indulni.

Az egész valahogy kezdett agyonnyomni. Talán mert túl jól akartam mindent csinálni. Hogy senki ne szenvedjen hiányt, hogy senkinek se kelljen nemet mondanom, ha el akar tőlem búcsúzni, hogy utólag ne haragudhassak magamra, hogy félmunkát végeztem...

Így utólag azt hiszem jól tettem, hogy így tettem, de ott az indulás előtti néhány napban úgy éreztem, kezd kicsúszni a talpam alól a talaj, többször felébredtem éjszakánként... a végén alig vártam már, hogy ezektől a súlyoktól megszabaduljak.

Érdekes, hogy pont az a búcsú sikerült a legvidámabbra, amitől ezt a legkevésbé vártam volna. 
Anyukám felsegítette a két embernek is soknak számító csomagjaimat a Bécsből induló éjszakai vonatra, ahol 3 jó karban lévő idős osztrák hölgy először kicsit csúnyán nézett rám, hogy bőröndjeimmel gyakorlatilag kiszorítom őket a közös hálófülkénkből, de aztán valahogy mindennek és mindenkinek lett helye. 
Ott termett a hálókocsi őre, aki három nyelven szórta a poénjait és ütötte el annak az élét, ami éppen ott velem történt. Hogy az összepakolt kis életemnek próbálok helyet szorítani ismeretlen emberek között, miközben anyukám ott áll a vonat előtt és nézzük egymást az ablakon keresztül. 
A hálókocsi őr ekkor hirtelen ott termett mellettem, kinézett az ablakon, odaintegetett anyukámnak és annyit mondott: „Arrivederci Mamma!” 
Ezután nem tudtunk nem nevetni… és a következő pillanatban, amikor a csomagok szorításából fel tudtam nézni, a vonat már el is indult…

Egészen megkönnyebbültem. Szép lassan kezdett szétáradni bennem az az érzés, amit legutóbb 9 évvel ezelőtt éreztem szintén egy éjszakai vonaton, szintén Olaszország felé tartva...

Ha össze kéne hasonlítanom a 9 évvel ezelőtti érzést a mostanival- az akkori izgalmam valahogy élesebb volt- a teljes ismeretlenbe indultam, a szabadságérzés szétfeszített, a torkomban lüktetett. Most sokkal inkább békét éreztem és nyugalmat. Hogy most már nem kell sietnem, hogy itt vagyok, azon a vonaton, aminek az indulására hónapok óta készülök. Utazó üzemmódba kapcsoltam. Mivel korán volt még a lefekvéshez, törökülésbe helyezkedtünk az idős osztrák hölgyekkel és beszélgettünk kicsit utazásaink céljáról. Szeretem ezt a fajta 'nyugat európai kommunikációt'- őszinte érdeklődéssel figyelték, amit magamról mesélek, de egy kicsit sem voltak tolakodóak. Nem kezdtek el vájkálni olyan részletekben, amiket teljesen ártalmatlannak tűnő kérdéseknek álcázva néha az arcomba szoktam kapni... 
Vettek egy 2,5 decis vörösbort a hálóőrtől, amiből engem is megkínáltak és közösen elkortyolgattunk. Amikor pedig egyre hosszabbak lettek az egyes megszólalások közötti szünetek, szép lassan elkezdtünk készülődni a lefekvéshez.

Jó volt a vonaton aludni, több részletbe ugyan, de hosszúakat tudtam szundítani. Megébredni is jó volt néha, ahogy bevilágítottak a fülkébe az állomások fényei. Aki ismer, tudja rólam, hogy imádom a vonat monoton zúgását, ha tehetném, hosszabb utazásokra mindig hálókocsis éjszakai vonattal mennék.

Még egy utolsó gondolatot engedjetek meg erről az éjszakai vonatútról. Nemcsak az utazótársaim, de az egész vonat annyira nyugat-európai volt! Külön kézmosó helyiség dobozos ivóvízzel a fogmosáshoz, a hálókocsiban mindenkinek külön kis ásványvizes palack, a hálóőr által szervírozott reggeli, szabadon választott meleg itallal, igényesség, figyelem, ugyanakkor mindenből pont annyi, amennyire szükség van- se nem több, se nem kevesebb. És ha valaki időben vesz jegyet, mindezt kifejezetten elérhető áron…

Nem, nem: nem lettem éjszakai vonatjegy árusító ügynök, de tény, hogy csak ajánlani tudom mindenkinek…

Mondjuk persze, hogy nyugalom és béke áradt szét bennem a vonaton, hiszen tudtam, hogy ahova megyek, várni fognak rám. Naná, hogy más érzéssel utazik így az ember gyereke, mintha csak úgy a teljes ismeretlenbe indult volna… Ismerve az olaszok (és ebbe a kategóriába az én emberem is jócskán beletartozik) könnyed időkezelését, a fiatalember lelkére kötöttem, hogy a vonat beérkezésekor ott kell már lennie az állomáson - nem elég egy ’jaj a dugóban ülök, de nagyon sietek’ telefonhívás a vonat beérkezésekor- világosan elmagyaráztam, hogy egyedül nem fogok bírni a csomagjaimmal… máskülönben le is út, fel is út…

Így hát Roma Termini állomásra történő beérkezésem előtt 3 perccel (amikor a vonat már csak egy felszabaduló vágányra várt) megcsörrent az olasz telefonom: ’Még nem írták ki hányas vágányra érkezik be a vonat, csak nem késik?’ Tudomásomra hozva azt, hogy ő ezúttal nem késett el, legyőzte a teljes római reggeli dugót, készen áll a csomagjaim teljes fizikai erejét igénybe vevő szállítására… 
Mit is lehet erre mondani: ’egy igazi hős vagy, igazi hős!’

Aztán ha már ott voltunk Rómában, egy éjszakát ott is maradtunk, mert 400 km, az 400 km, nem fogjuk ezt a távot túl gyakran megtenni… meg hát Róma az Róma. Főleg szeptember utolsó napján, 25 fokban, napsütésben őszi fényekkel, színekkel… szép na, nincs is ezen mit tovább magyarázni. 
Mondjuk egy özönvíz szerű eső ott is betalált, de kezdem azt érezni, hogy ez sajnos egyre gyakrabban előforduló jelenségnek számít napjainkban.

Mivel Francesco több évig járt Rómába a konzervatóriumba, ezért otthonosan mozogtunk a városban, beugrottunk egy üzletbe gitárt javíttatni, megvacsoráztunk az egyik kedvenc aperitívezős helyén (ahol egy pohár alkoholos italhoz többfajta ételből lehet válogatni) és este beültünk borozni egy jóbarátjával.

Szép volt, jó volt Rómában, de ekkorra már mindkettőnkben bennünk volt az igény, hogy megérkezzünk az utazás célállomására: Sapriba. Én ugyanis már 4. napja voltam úton a Budapest-Győr-Bécs-Róma-Sapri vonalon…

Sapri. Este, sötétedés után érkeztünk meg, mögöttünk 400 km autókázással, az első nagy bevásárlással és az összes csomaggal a hátunk mögött. A lakás, amely fogadott, számomra is meglepetés volt, egy fotót sem láttam róla. Francesco választotta ki nekem apukájával, hosszas keresgélést követően. Annyit tudtam róla, hogy teljesen fel van újítva, van egy nagy erkélye és onnan egy kicsit látszik a tenger. És hogy átjárja a nap. Ennél több információra nem is volt szükségem…

És valóban. Még mindennek új illata volt, mikor beléptem, a használati tárgyak érintetlenül vártak. Ami viszont meglepett, hogy annak ellenére, hogy új lakás, nagyon alaposan felszerelték. Persze néhány apróságot kell vennem, de a legfontosabb dolgok megtalálhatóak benne. Miután megismertem a tulajdonost, kétség sem fér hozzá, hogy a felesége szerelte fel ilyen jól. A tulajdonos nem tudom mivel foglalkozhat, de nyakamat rá, hogy valami hivatalnok, mert olyan esetlenül, alázatosan, jólnevelten és a feleslegességig túlrészletezve magyarázott el mindent (persze itt eszembe jutott, hogy én is agyonmagyaráztam mindent szegény Ivánnak, akinek a lakásomat kiadtam), ami lényegtelen és hívta azonnal telefonon a feleségét, ami lényeges, hogy alig bírtam ki szemberöhögés nélkül. 
Bár egy kis hivatali kommunikációért engem sem kell a szomszédba küldeni, de ezek a fontoskodó, ugyanakkor teljesen lényegtelen szóvirágok még engem is lenyűgöztek- mindezt persze a precizitás és korrektség jegyében... Tudom én, hogy ez is egy tipikus olasz jelenség (még csak nagyon délre sem kell jönni hozzá), hogy a semmit habosítjuk hosszú mondatokon keresztül, mert olyan jó hallgatni a dallamos olasz szavakat (és persze a beszélőnek saját hangját) egymás után, de ezt is, mint mindent az életben lehet(ne) mértékkel csinálni.

Ha kinyitom az ablakot, ezt látom...

Az erkély

De ami talán ennél is sokkal fontosabb, hogy rögtön az első este különös morajlásra lettem figyelmes az erkélyen. Visszatérő, állandó zajra, aminek forrását bár nem láttam (mivel korom sötét volt), de nagyon hamar beazonosítottam: ez bizony a tenger maga. És nekem hömpölyög.

Megérkeztem.

Konyha és nappali

Nappali és konyha

A parton