Karácsonyi videoklipem egy délolasz TV kulisszái mögül

Ezt a videoklipet én készítettem egy nagyon kicsi (nem professzionális) kamerával. 

December 23-án a reggeli hírek végén került adásba a 105 TV-ben.

Salerno ünneplőben (képes beszámoló)

Az elvarázsolt kert

Salerno karácsonyfája

Majdnem szilveszter

Lampionok kertje

Mediterrán pingvinek

Hova mész?

Csendélet

Melyik az igaz?

Hó helyett

Fénykapu

Naplementék Sapriban

A csúcsról vissza is kell jönni

Most, hogy másodszor is bedőltem annak az invitáló szövegnek, hogy ’könnyű vasárnapi séta’, eljött az idő, hogy összegezzem az intő jeleket, hogy legközelebb elkerülhetőek legyenek a kellemetlen meglepetések.

1. Nem árt meggyőződni arról, hogy aki egy 'könnyű sétára' hív, saját vágyát közvetíti vagy ténylegesen tudja, hogy milyen terepre visz.

2. Ha a túrára gyülekező csoport létszáma és az indulási időpont lényegesen eltér attól, amiről előzetesen tudtál/megbeszéltétek, ott már fel kell ébredjen a gyanú, hogy a túra sem biztos, hogy a tervezett keretek között fog megvalósulni.

3. Ha a túra vezetője profi hegymászó szerelésben érkezik, közben a csoport tagjainak arról sztorizik, hogy az előttünk levő távot ő már megtette egy másik (mint utólag kiderült sokkal kisebb létszámú és profi hegymászó) csoporttal minden gond nélkül, az nem garancia arra, hogy egy hobbitúrázó, kétszeres létszámú csoporttal is ugyanúgy fog minden sikerülni.

4. Ha a hegynek felfelé félúton kiderül, hogy tovább még nem építették ki a túraútvonalat és minden felfelé megtett lépés után kis kövek gurulnak le a hegyről, nem biztos, hogy feltétlenül fel kell jutni a csúcsra… mert onnan bizony vissza is kell jönni!

5. Ha lefele menet érzed, hogy a túra vezetőjének izzad a tenyere mikor lesegít két mozgó sziklaszirtől és azt ismételgeti, hogy legutóbb sokkal könnyebb volt a lejutás, akkor neked kell erősnek lenned és hangosan kijelenteni, hogy már nincs is sok hátra (így vagy úgy úgyis neked lesz igazad)!

6. Ha életben maradásod érdekében annyira a következő lépésre koncentrálsz, hogy elfeledkezel az amúgy lélegzetelállító panorámára figyelni, akkor az NEM EGY KÖNNYŰ VASÁRNAPI SÉTA!

Javasolt segédeszközök ilyen és hasonló helyzetekre: túrabot, optimizmus és humorérzék.

Ezért mégiscsak megérte elindulni

A csúcson ez az arc várt bennünket

Itt még volt merszem fényképezni...

...még itt is

Mirtusz közelről

Hogyan tovább?

Fordítva a lovon

Valljuk be, amikor azt halljuk, hogy valaki gyakornoknak szegődik egy bármilyen céghez, intézményhez, akkor úgy gondoljuk, hogy a fénymásolás-kávéfőzés kombó a klasszikus induló alapfeladatok közé tartozik. Hatványozottan így lehet ez külföldön, hiszen mi másra is lehetne használni egy messziről jött, a nyelvet nem anyanyelvi szinten beszélő idegent az első időkben…

Ehhez képest ebben a kis délolasz tévében az történt velem, hogy még a legelső napok egyikében odajött hozzám a tv igazgatója, tulajdonosa és megkérdezte tőlem, hogy kérek-e kávét. Lányos zavaromban mi mást is mondhattam volna, mint hogy igen (egyáltalán nem számítottam erre a gesztusra), mire ő fogta magát és elkészítette, majd szervírozta nekem saját két kezével (nem, nem az asszisztensével). Paff.

Nem egyedi esetről volt szó. Szinte minden nap megkérdezi tőlem valaki azóta is, hogy készíthet-e kávét, teát, akkor is, amikor épp a legnagyobb hajtás van (mert egy kávéra azért akkor is jut idő). Heteknek kellett eltelnie ahhoz, hogy fordulhasson a kocka és megengedjék, hogy én is főzhessek nekik kávét. Nem azért, mert ’feladatba kaptam’, hanem, mert én is szerettem volna az övékhez hasonló kedves gesztust gyakorolni.

Első lelkesültségemben megosztottam Francescoval is pozitív tapasztalataimat, aki rögtön más aspektusba helyezte a kérdést és közölte velem, hogy nyilván azért történt mindez, mert nő vagyok és fiatal és biztos imponálni akartak nekem (a friss hús öröme)…

Kicsit le is lombozott az észrevétel, hogy ennyire egyszerű lenne a magyarázat, ezzel együtt azt gondolom, hogy nálunk is otthon sok fiatal nő megy el gyakornoknak, mégsem viszi az asztalához a ’főnök’ a kávét reggel… Előbb dicséri meg azért, hogy csinosan öltözött fel (ami nem jelent a részéről túlságosan nagy energia befektetést), majd készítteti el a titkárnőjével magának a kávét. Mert fiatalság ide vagy oda, azért mindenki csak tanulja meg hol a helye a szamárlétrán…

Nekem arra mindenesetre jó volt ez a tapasztalás, hogy rájöjjek: nem azért nézek fel valakire, mert más főzi neki a kávét…

Most pedig bevezetlek benneteket a 105 TV kulusszái mögé... 

105 TV bejárat

A híres kávégép

Stúdió: híradós háttér

Stúdió kamerák

Régen itt is kazettéra rögzítettek

Ők a helyi tévés arcok: Marianna, Daria, Roberta és Antonietta

...és Caterina hírszerkesztés közben

A szerkesztői szoba

Vezérlőpult

Teo, az egyik technikus

Kakukktojás

Miért álltam perceken át kézenfogva a szomszédos település rendőrkapitányával? Miért néztek rám irigykedve a RAI tudósítói? Miért kellett Sapriban detektívest játszanunk Francescoval, hogy elkészíthessem a híradós anyaghoz szükséges felvételeket?

Mondjon nekem valaki egy izgalmasabb és sokszínűbb szakmát az újságíróinál! Ahol (most egy volt tanáromat idézem) egy nap leforgása alatt találkozhatsz a hajléktalantól a miniszterelnökig bárkivel…

Én elsősorban azt szeretem benne, hogy sokszor találom magamat nagyon vicces és váratlan helyzetekben. Ilyenkor mindig körbenézek egy pillanatra, elmosolyodok és megkérdezem magamtól: hogy a csudába kerültem ide?

Vibonati, délelőtt 10 óra

A helyi templomban gyülekeznek a helyi elöljáróságok, köpenyes általános iskolások, ministránsok, gyereket csitító tanárnénik és bácsik, koszorúk, ajándékkosarak, hogy minden a forgatókönyv szerint alakulhasson az iraki háborút követően elhunyt olasz békefenntartó katonákra emlékező misén.

Belép a pap, ’miatyank’, ’halleluja’, ’en vetkem’, ’ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel’, gyerekek által felolvasott színes kartonpapírra írt üzenetek: a kihagyhatatlan ’szeressük egymást’. Újságírói szerepemből kifolyólag szorgalmasan készítem kis kamerámmal a művészibbnél művészibb felvételeket az első sorból, amikor is a pap előáll azzal a kéréssel, hogy akkor most fogjuk meg egymás kezét és emlékezzünk pár percig némán a hősi halottakra.

A helyi polgármester az aktus megkezdése előtt még odasziszegi a papnak, hogy mekkora géniusz, hogy így kifundálta ezt a kis jelenetet, majd kénytelen kelletlen megfogja a mellette álló két magasrangú egyenruhás kezét… én ebben a pillanatban épp a helyi rendőrfőkapitány mellett álltam (kb. egy fejjel alacsonyabb nálam), kérdőn egymásra néztünk, majd realizáltuk, hogy mivel az első sorban állunk, ezáltal minden mögöttünk álló általános iskolásnak példát statuálunk, ezért kis hezitálás után némán kéz a kézbe helyezkedtünk, majd percekig erősen emlékeztünk háborús hőseink emlékére.

Isten nyugosztalja őket!

Íme az elkészült híradós anyag

Paestum, 16. Mediterrán Régészeti Turisztikai Találkozó megnyitó

Minden magára valamit is adó olasz tv csatorna jelen van, hogy megörökítse a nagy eseményt. A 105 TV stáb tagjaként én is hömpölygök az eseményekkel. Sok-sok alacsony termetű újságíró gyömöszöli egymást, hogy az első sorból kaphassa el a szalag átvágását, a várakozással azonban hosszú percek telnek el. Én a hátsó sorok egyikéből figyelem békésen az eseményeket, karomat kissé megemelve zavartalanul készítem a felvételeimet és közben elgondolkodom a komparatív előny fogalmáról… 

Egyes újságírók elismerően, mások kicsit irigykedve tekintgetnem felém, egyet azonban leszögezhetünk: a 16. Mediterrán Régészeti Turisztikai Találkozó idei legfőbb attrakciója nem a műemlékek voltak…

Paestum, a találkozó helyszíne

Daria kolléganőm és én

Ha bizonyíték kell...

Sapri városháza előtti tér, vasárnap, sötétedés előtt

A megbeszélteknek megfelelően 16-30-kor kis kamerámmal csőre töltve várom, hogy megkezdődjön a fáklyás felvonulás a közúti balesetben elhunytak emlékére. Néhány ácsorgó nyugdíjason és pár mentősön kívül azonban senkit sem látok, fáklyákat pedig végképp nem. Megkérdezem a mentőst, hogy akkor mikor is kezdődik az esemény, aki megnyugtat, hogy csak egy óra múlva.

Kihasználom hát az alkalmat, kiballagok a tengerpartra (kb. 100 méter) és elmerülök a lemenő nap sugarainak látványában. Majd szépen visszasétálok az önkormányzat elő a megadott időpontra. Ugyanaz a látvány fogad, mint az első körben, de most már a mentősök is eltűntek. Mikor épp kezdek semmit sem érteni, felmentő seregként befut Francesco, aki az egyik ott maradott idős bácsitól megtudja, hogy a menet, kb. fél órával ezelőtt elindult… A település méreteit ismerve (fél óra alatt minden irányban át lehet szelni gyalog) sok vesztegetnivaló időnk tehát nem maradt, hogy felvételeket készítsek a másnapi híradóba. 

Azonnal autóba pattantunk és mint igazi, vérbeli újságírók az események nyomába eredtünk… mivel addigra már teljesen besötétedett, a fáklyás menetet viszonylag könnyen ki lehetett szúrni messziről is. A tengerparton haladtak végig, ezért gyorsan leparkoltunk és szaladni kezdtünk, hogy beérjük őket. Az utolsó 10 percet sikerült felvennem, pont mikor bekanyarodtak a célegyenesbe a templomhoz…

Végül pedig megállapítottuk Francescoval, hogy ez maga a színtiszta újságírás: mindent eszközt bevetni a hiteles, közérdekű tájékoztatás érdekében.

Ezért szaladtunk

The show must go on

Francesco apukája volt hosszú évtizedeken keresztül A TESTNEVELŐTANÁR itt a városban. 

Meg úszásoktató a legközelebbi uszodában (tengerparti település révén pár kilométert el kell távolodni a parttól hogy faltól falig lehessen úszkálni), nyaranta pedig az egyik helyi szállodában gondoskodott a turisták megfelelő fizikai állapotáról. 

Magyarán az egész város ismeri, (a benzinkutastól a gyógyszerészen át a cukrászig) mert vagy ő, vagy a gyereke nála tanult meg úszni vagy hozzá járt tesiórára, és mindenkinek felcsillan a szeme mikor róla beszél. Úgy érzem őszinte köztiszteletnek örvend. Amin nincs is mit csodálkozni, hiszen az az ember, akinek a szemében mindig ott a mosoly, bármikor képes bárkit megnevettetni, akinek mindenkihez van néhány jó szava, akihez bármikor bármivel lehet fordulni, mert ha tud, akkor segít.

Ez már így önmagában is nagy szó, de most más apropó miatt szeretnék mesélni róla nektek.

Francesco apukája (ki hinné ezek után) az úszás szerelmese. Az elmúlt 30 évben azonban a munkájával és saját családjával (feleségével és két gyermekével) volt elfoglalva, ezért amíg másoknak úszást oktatott, addig saját magára sokkal kevesebb ideje maradt, mint azt szerette volna.

Alapvetően még ebben sincs semmi meglepő, hiszen sokan vannak ezzel így, hogy akár évekig is jegelik kedvenc hobbijukat, mert ’más fontosabb(nak tűnő) feladatuk’ adódott az életben.

Nem panaszkodott ő ezért soha, örömmel áldozta fel magát minden ’más dolgának' az oltárán, de bízott benne, hogy egyszer el fog még jönni az ő ideje.

És most, hogy néhány éve nyugdíjas lett úgy döntött, hogy nem telepszik le a tv elé egy doboz sörrel a kezében és kezd el zsémbeskedni otthon, hanem fogja magát és heti 3 alkalommal lejár úszni a tengerre. Nemcsak úgy ’hűbelebalázs’ módjára, hanem konkrét cél érdekében...
(Itt azért annyit hozzá kell tennem, hogy miután nyugdíjas lett sem hagyta abba teljesen a munkát, az uszodába még évekig járt oktatni.) 

A cél pedig az, hogy minden nyár végére elég edzett legyen ahhoz, hogy a tengerben képes legyen több órát megállás nélkül úszni, amit a miheztartás végett rögzíttet is egy kamerával, hogy saját magával is éreztesse: nem babra megy a játék. És ha már így van, akkor a nagy eseményen lehetőleg legyen jelen minél több családtag, barát, akikkel megoszthatja ezt a nem mindennapi élményt.

Nos, így történt, hogy Francesco apukája 2011-ben, 12-ben és 13-ban is nekivágott egy több órás nyílt tengervizes úszásnak, amelyet egy hajóval követtek családtagjai és barátai, valamint egy profi filmes, aki aztán egy jó kis házivideót készített belőle.

Itt csatlakozok én a történetbe. Volt szerencsém megtekinteni ugyanis az immár 3 részes sorozatból két epizódot. 
Egészen elképesztő élmény. Együtt nézni Francesco apukájával, ahogy nézi saját magát, hogyan úszik órákon keresztül... (Egy-egy rész kb. két órás, ami ugyan nem a teljes táv, de már érezheti belőle a néző, hogy komoly teljesítményről van szó.)

Persze, jogosan merül fel a kérdés mindenkiben, hogy mit lehet ezen két órán keresztül nézni, hogy valaki úszik a tengerben? Ha ezt a gondolatot sikerül elengednünk és átadjuk magunkat annak, ami valójában történik, akkor egy kicsit sem unalmas. 
De mi is történik pontosan képileg és hangilag a filmen?

Adott egy festői tengarparti szakasz, ami a főszereplő lakhelye mellett található: ott, ahol születésétől fogva él és ahol úgy ugrik fejest a tengerbe, ahogy mi leugrunk parízerért a közértbe. Egy egyszeri közép-kelet európait (ld. engem) ezen a pontos már el is kezd enni a sárga irigység - hogy ja, hát persze így könnyű vidámnak lenni, hogy ez itt van karnyújtásnyira – de a második, talán kevésbé beszűkült gondolatom viszont már az, hogy persze az egy dolog, hogy itt van tőle karnyújtásnyira, de mégis csak akkor tudja (ki)élvezni ha tudatosan rákészül, ha teret csinál neki. Ha nem engedi, hogy más teendők eltereljék róla a figyelmét.

Mivel tapasztalt tengeri úszóról beszélünk, aki jó néhány medúzacsípésen túl van már, tudja, hogy a medúzáktól legjobban az olívaolaj (mi más?) védi meg a bőrét, ezért a nagy esemény előtt első számú segédjével (a fiával) szépen gondosan bekenegetteti a hátát.

Ezután jön a köszönetnyilvánítás a családnak a kamerán keresztül, akik támogatása nélkül ez az úszás nem jöhetett volna létre és már indulhat is az úszás.

Itt elméletileg egy nagyon hosszú és unalmas résznek kellene következnie, de Francesco apukája gondoskodott róla, hogy szerethetővé tegye ezt is. Zenei aláfestésként fia saját gitárszerzeményeit hallhatjuk igazi régi nagy olasz és nemzetközi slágerekkel fűszerezve, amelyek természetesen szerelmes dalok. A film készítőjének külön a lelkére kötötte, hogy amíg a fia gitárdarabjai hallhatóak, addig minden más külső zajt le kell halkítania, a többi sláger alatt viszont hallhatjuk a tenger morajlását is.

Francesco apukája a vízben is ugyanaz az ember marad, mint a szárazföldön – egy igazi nevettető – aki, néha kiinteget a kamerába és kikiált néhány lelkesítő mondatot: egyrészt, hogy megköszönje a kísérőinek, hogy vele tartanak, másrészt pedig mert tudja, hogy a készülő film így érdekesebbé válik. Hideg tengeráramlat esetén pedig látványosan megszaporázza csapásait, hogy minél hamarabb a tenger napos oldalára kerüljön ismét.

Számomra attól vált az egész 'film a filmben' élménnyé, hogy mindezt közösen néztük végig. Hogy láthattam azt az őszinte örömet, lelkesültséget, büszkeséget, elégedettséget, amit nem sokszor látni egy közel hetven éves ember arcán.

Hogy igen, ő tényleg megcsinálta, hogy igen, ez ő, aki nem adta fel az álmait és minden nehézség ellenére köszöni szépen, jól érzi magát a bőrében és ezt szívesen megosztja másokkal is. És pont annyira vette magát komolyan, mint amennyire nevetni is tudott saját magán, hogy mikre nem adja a fejét ennyi idősen… ha minden igaz, a sorozat folytatódni fog.

Jó, nem tagadom, tényleg hosszú ez a majdnem két óra és igen, volt, hogy közben titkon ránéztünk az óránkra és egymásra, hogy mennyi van még hátra, de arra mindenesetre lehetőséget adott, hogy elgondolkodjunk, így is lehet…

A végén pedig nem maradt más hátra- mind a filmben, mind pedig élőben - mint az elismerő szavak és a gratulációk. 
Ami teljes joggal megilleti.

To be continued…

Csak így tovább!

Az útvonal egyik állomása

 ...és egy következő állomása

Zsűri

ui: Francesco apukája (extrovertált ember révén) szeretné megosztani az élményt a youtube-on is, de a film hosszára (több mint másfél óra) való tekintettel csak részletekben lehet feltölteni. Ha esetleg tudtok valamilyen megoldást, hogy hova tudnánk egyben feltenni az internetre, megköszönném. Miután felkerül, természetesen veletek is meg fogom osztani.

Amit én sem bírok megszokni Olaszországban

Múlt héten volt szerencsém elolvasni azt a cikket, amiben egy évek óta Olaszországban élő honfitársunk foglalta össze 12 pontban, hogy mit nem bír megszokni az országban. Szerintem nagyon jó kis írás, ezért akit érdekel, íme a link, ahol el tudjátok olvasni: 

http://velvet.hu/trend/2013/10/27/12_dolog_amit_nem_lehet_megszokni_olaszorszagban/

A legtöbb pontjával teljesen egyet tudok érteni vele (bár én ettem finom kenyeret/pékárut északon és délen is, Rómában pedig voltam jó színházelőadáson... de a 'szenvedély és érzelem mindenhol' telitalálat-erről írtam is múltkor a videoklipek kapcsán), sőt ennek apropóján szeretném kiegészíteni néhány ponttal… 

a fenti cikk írója elsősorban észak-Olaszországban szerezte az élményeit, ezért nem is baj, ha délebbről is merítünk egyet s mást.

Sosem hittem volna, hogy várni fogom, hogy hűvösebbre forduljon az idő ősszel. Szentül meg voltam győződve arról, hogy ha az őszt  és a telet nyári melegben kellene eltöltenem, lubickolnék benne.

Októberben még valóban így is éreztem. Ugyan az otthonról hozott őszi-téli ruhakollekcióm kissé limitálta a nem várt meleg élvezhetővé tételét, de a garbók, sálak, blézerek és vastag harisnyák hanyagolásával ezen még túl tudtam lendülni. 

Nem bírom azonban megszokni, hogy még mindig legyek és szúnyogok zümmögnek a fejem körül elalvás előtt és ébredés után ha nem vagyok elég szemfüles szellőztetéskor (a tenger melletti párás levegő előnyei és hátrányai), hogy a ruhák sokkal lassabban száradnak, és azt is nehezen bírom megemészteni, hogy bármikor bekúszhat egy gyík vagy egy gekko az ablakon/ajtón.

A gyík itt kb. olyan, mint nálunk a hangya. Nem árt különösebben senkinek, de mindenhol ott van, ahova odasüt a nap (lakott övezetben legalább annyira, mint a természetben… a különbség csak az, hogy zöldebb részeken még (siklóra emlékeztető) kígyókkal, egerekkel és rókákkal is lehet találkozni főleg sötétedés után- a biofarm tulajdonosa mondta, hogy előszeretettel vadásznak tyúkjai tojására és egyéb szabadon lófráló jószágokra.

Sajnos vagy szerencsére (nézőpont kérdése) az én lakásomba ezerrel besüt a nap, ezért hozzám elsősorban a gyíkok és gekkók pályáznak… szegény Francesco - egynek már el kellett kapnia a frakkját, mert sajnos annyira még nem vagyok buddha, hogy örömmel töltsem egy légtérben velük az estémet.

Nade visszatérve a hűvösre, tegnap (november 2-án) elkezdett zavarni, hogy még mindig milyen meleg van. Pedig kifejezetten kellemes melegről van szó, csak így novemberben kicsit nehezen tudom értelmezni. Szóval életemben most először elkezdtem vágyni arra, hogy jöjjön az ősz és vele együtt egy kis lehűlés… 
Ennek persze lehet, hogy meglesz a böjtje, mert itt például nem nagyon van fűtés, tehát lehet, hogy mire kint a számomra kellemesig hűl a levegő, addigra bent elkezdek vacogni…

Sebaj, mindig kell valami panaszkodnivalót is találnom, elvégre mégiscsak közép-kelet Európából jövök… meg nehogy bárki is azt higgye, hogy itt minden fenékig tejfel…

(Ami már csak azért sem lehetséges, mert ugyebár a boltokban itt nem kapható tejfel…) 

Én, akinek otthon az első számú mobilitási formája a tömegközlekedés, szintén nehezen bírom megszokni azt a tényt, hogy itt mindenki, de mindenki autóval közlekedik (biciklist alig làtni), tömegközlekedés gyakorlatilag nem létezik. Van egy-két busz valamikor napközben, ami néhány falut összeköt, de ritka, mint a fehér holló és korántsem érint minden környező települést. És ami még ennél is sokkal  zavaróbb, hogy minimális távolságokat is autóval tesznek meg az itteniek… amit viszont nem lehet a tömegközlekedés hiányával magyarázni. Ez főleg azért vicces, mivel egy kb. 6000 fős településről van szó, ennélfogva nincs olyan hely a városban, amit egy max. 20-30 perces sétával ne lehetne megközelíteni.

Francesco kb. 300 méterre lakik tőlem (2 utcányira) és az esetek túlnyomó többségében autóval érkezik hozzám… ha együtt jövünk, akkor NÉHA rá tudom venni, hogy legalább ezt a távolságot tegyük meg gyalog.

Ami tény, hogy járda valóban alig van Sapriban, tehát lényegében élet-halál harcot vívok minden egyes alkalommal, amikor ki akarok jutni a legközelebbi kisboltig. Igen romantikus dolog a szűk utcácska akkor, ha csak andalogni kell rajta, de kevésbé, mikor olaszos lendülettel száguldó autók elől kell félreugrani…

Az autóközpontúságra mondjuk már Asti-ban (észak-Olaszország, ahol 9 éve éltem egy évet) is felfigyeltem és ott sem szerettem. Nem akarok álszent lenni, néha tényleg tök kényelmes behuppanni az autóba és bárhova ripsz-ropsz megérkezni (a nagybevásárlásokról nem is beszélve), de az is igaz, hogy így sokkal kevesebbet lehet érzékelni a város szívdobogásából.

Tegnap végre leporoltuk Francesco-ék a több mint egy éve érintetlenül hagyott bringáit (amelynek a kerekei is leengedtek, ezért az első utunk a legközelebbi benzinkúthoz vezetett) és sötétedésig köröztünk a belvárosi utcák és üzletek között és a tengerparton. Mondanom sem kell, hogy többet érzékeltem (hangulatokat, illatokat, embereket, kirakatokat, hangokat) a helyből ezalatt a pár óra alatt, mint az elmúlt egy hónapban összesen.

A folyamatos hangzavarról már írtam. Ígérem eztán már csak akkor fogok írni erről, ha valami extrém esettel találkozok…

Na pont egy ilyen extrém eset esett meg velem a múlt héten, amikor a harmonikás világbajnokságot nyert 24 éves Alessandro Gaudi koncertjére mentem forgatni és kb. 400 helyi általános iskolás gyerek tódult be az auditóriumba. Ennyi gyerek térdig érő egyenköpenyben már önmagában vicces (kisfiúk sötétkék, kislányok fehér köpenyben, hímzéssel ellátva) és akkor is hangos, ha semmi különösebb dolog nem történik.

Itt azonban ZENÉT szabadítottak rájuk. És amint a zene megszólalt, ez a 400 gyerek úgy elkezdett a zenével együtt lüktetni, sikítani, tapsolni, önmagáról teljesen megfeledkezve viháncolni, hogy a felszabaduló energia majdnem szétrobbantotta az épületet.

Szegény kísérőtanárok rezignált arckifejezéssel tűrték a szombat délelőtti sokkhatást, én pedig csak tátottam a számat és filmeztem. Több se kellett persze a gyerekeknek, a kamera előtt még inkább mórikálták magukat… A csúcspont akkor következett be, amikor a harmonikás srác elkezdte az olasz himnuszt játszani és az összes gyerek felpattant és torka szakadtából énekelte, mint egy győzelmi indulót… 

Nesze neked bal sors…

Azt már eddig is tudtam, hogy az olasz nem az a világlátott nép. Nagyon szeretem őket, de nem ezért. Rendkívül magabiztosan mozognak a saját közegükben, de nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki a szükségesnél (szokásos éves nyaralás) többet mászkál a nagyvilágban. Különösen nem azzal, ha megmagyarázhatatlanul messze utazik. 

Hiszen minek is mennének olyan messzire, mikor minden elképzelhető szép és jó és finom ott van tőlük karnyújtásnyira. Az pedig, hogy teljesen más valóságok is léteznek, azt bőven elég megnézni a National Geographic-on elalvás előtt.

Történt tehát, hogy januári ázsiai utazásomhoz próbáltam megszerezni a második körös oltásomat a helyi kórházban és értetlenül néztek rám. Először is, hogy minek jöttem ide. Hogy miért itt akarok oltást kapni, mikor nem is vagyok idevalósi. Miért nem megyek haza? 

Azt a fogalmat még csak-csak megértették, hogy gyakornok és hogy most hosszabb ideig itt vagyok, de ha már így is van, akkor miért akarok még innen is tovább utazni? És miért innen indulok?

Csupa hatalmas kérdőjel. Látszólag megértik a válaszaimat, de a szemekből látom, hogy fel nem fogják. Hogy ez már nekik így sok. Ennyi különcséget egyszerre befogadni. És kényelmetlenül kezdik érezni magukat, érezhető, hogy ezzel a történettel teljesen kizökkentettem őket a megszokott kerékvágásból. És bár nagyon szeretnének, de sajnos nem tudnak segíteni. 

Csak átirányítani egy nagyobb település kórházába, ahol már a külföldi szó hallatán élből elutasítják az oltás beadását (nemzetközi oltási könyv, első körben beadott oltás hivatalos igazolása smafu). Meg hát ilyen oltóanyagot nem is tartanak, mivel nincs még egy ilyen féleszű, aki olyan helyre menne innen, ahova ilyen oltás kéne…

Az elhangzottakból kikövetkeztettem, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen innen a környékről, aki Ázsiába fog mostanság utazni. 

Remélem, hogy a sztorijaimat majd jó pénzért el tudom adni a helyi médiának ’messziről jött ember’ jeligével...

De minden jó, ha a vége jó: a csodával határos módon mégis sikerült időben megkapnom az oltást: a város egyetlen nyitva tartó patikája külön nekem rendelt egy adag vakcinát (mikor mentünk érte a patikába, ránk néztek és csak ennyit kérdeztek: AZ oltásért jöttek?), amit egy termikus táskában szállítottunk el a helyi kórházba. Szerencsére épp oltási napon jött meg a szállítmány (itt ugyanis heti egyszeri alkalommal lehet oltást kérni és az a kedd), amit véget nem érő viccelődések közepette adtak be nekem. 

A viccek felét nem vettem, egyrészt mert dialektusban mondták, másrészt meg mert már az oltás gondolatától is rosszul érzem magamat és nem igazán tudtam a kinti hanghatásokra koncentrálni, de amit megértettem az - lássatok csodát - mind arra volt kihegyezve, hogy mi a fenének kell nekem olyan messze utaznom…

Egy kis szenvedélyért valóban nem kell messzire mennünk...

Az elmaradhatatlan Lavazza kávégép

Az elmaradhatatlan Vespa

Észrevettem, hogy egyre több öreg nénis képet csinálok

...lehet azért, mert sok az öreg néni dél-Olaszországban

És az elmaradhatatlan pálmafa

Sarokház Cosenza-ban

Hát nem szép?

Tipikus délolasz utcakép

Tipikus délolasz utcakép II.

Gyújtóláng

Úgy van az, hogy az egyik dolog után jön a másik. Elég csak a kezdő gyújtást megadni, aztán a gépezet szép lassan beindul magától.

Akiknél hetente egyszer önkénteskedek a biofarmon hívtak egy könnyed 15 km-es túrára vasárnapra, egyrészt jófejségből, másrészt meg azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ha már úgyis gyakornok vagyok a helyi tv-nél, akkor akár készíthetnék is pár felvételt az eseményről, amit esetleg majd leadnak a helyi híradóban…

Így vágtam tehát neki Francesco kis kézikamerájával, saját fényképezőgépemmel és harmincad magammal, újságírói mivoltom fontosságának és felelősségének teljes tudatában. Nem is lett volna semmi gond, ha nem két órás késéssel indulunk el az öt órás túrára…

Egy új túraútvonalat avattunk, sok-sok emelkedővel, lejtővel, zölddel, szebbnél szebb panorámákkal, négy környékbeli települést érintve, szinte nyári melegben. Minden hömpölygött a maga kis olaszos ritmusában, mígnem elérkezett az ebédidő, mikorra az eredeti tervek szerint egy étteremben kellett volna kikötnünk. A két órás késés miatt azonban ez nem tudott megvalósulni, ezért a túra résztvevői elkezdtek elégedetlenkedni. 

Ami azért vicces, hogy csak ekkor, hisz a kései indulás időpontjából már ki lehetett volna következtetni, hogy valószínűleg nem fogjuk három óra alatt legyalogolni az öt órás távot… de az olasz egy ilyen érdekes nép. Csak akkor kezd el felháborodni, mikor a probléma ténylegesen tapasztalható (ld. korog a gyomra), egy perccel sem korábban. Hisz akkor még minek is. 

Az csak arra lett volna jó, hogy az első három óra is sopánkodással telt volna. Azért meg kár lett volna: nem begyűjteni a karácsonyi jászolhoz való fakérget, nem megkóstolni a tapasztalt túrázók által jól ismert erdei bogyókat, nem leszedni a legnagyobb gombát és nem élvezni a körülöttünk lévő tájképet és nyugalmat.

Ellenben az első gyomorkorgást követően, majd az elmaradhatatlan ’ki a hibás, hogy késésben vagyunk’ kör után elkezdtek ételekről és étkezési szokásokról sztorizgatni, valamint előkerültek az addig a hátizsákokban lapuló kekszek és diákcsemegék. Példa értékű elterelő reakció. A kevésbé ételközpontú túrázók pedig csak szimplán több (életvezetési vagy szakmai) tanácsot adtak a többieknek vagy még intenzívebben sztorizgattak… egyszóval remekül elütötték az időt.

A túrának ezen a részén kerültem olyan értékes információk birtokába (hisz ki is lehetne jobb alany a tanácsok, tippek és bölcsességek megosztására, mint egy külföldi gyakornoklány) mint, hogy hol van Sapriban a legjobb halas étterem és ott melyik a legfinomabb fogás, hogy dél-Olaszországban az esküvőkön minden szülő elsírja magát, hogy milyen hátizsákot érdemes egy ilyen rövid túrára magunkkal vinni stb. 

Mindeközben viszont azt éreztem, hogy egyre jobban kezdek elfáradni a hegymeneteknél, és egy idő után már a lejtőknél is. A snittjeim is egyre rövidebbek és bemozdulósabbak lettek a kamerával, a többiek viszont mintha nagyobb fokozatba kapcsoltak volna. Nem értettem mi van. Elvégre messze nem én voltam a legidősebb a csoportban… 

Ekkor kérdezte meg az egyik résztvevő, hogy szeretem-e a hegyeket. Mondtam, hogy nézni, meg ott lenni igen, de alapvetően a megmászásuktól nem jövök lázba. Erre ő mondta, hogy kár, mert akkor ezek szerint nem fogok velük eljárni minden vasárnap hegyet mászni… Miért másztok minden vasárnap hegyet?- kérdem én teljesen ártatlanul. Hát mert alpinisták vagyunk, válaszolja ő teljes nyugalommal. Aha.

Hát így esett meg velem, hogy tudtomon kívül 30 alpinistával vágtam neki ennek a laza kis gyaloglásnak, amelynek legvégén, a lábaimat gyakorlatilag nem érezve azt hiszem én léptem át utoljára a célállomásnak számító étterem küszöbét… majd miután leültem azt hiszem egyhuzamban megittam egy liter vizet.

Sebaj, megérte. Az általam készített felvételekkel ugyanis két nappal később lement az anyag a helyi híradóban, meghozva ezzel számomra az első szakmai eredményt a híres 105 tv-ben. Ráadásul újságírói státuszomnak köszönhetően az étteremben nem kellett fizetnem. De az is lehet, hogy csak szimplán megsajnáltak, mikor ránéztek a nyakamban lógó multimédiás eszközökre és reszkető lábaimra.

A vasárnapi akciónak hála viszont szombaton már két helyi eseményre (egy könyvbemutatóra és egy orgonaversenyre) is elküldtek forgatni, mint 105 tv újságírója.

Ha egyszer egy üzlet beindul…

A túrákon túl pedig a heti egyszeri biofarmos önkénteskedésemnek hála nemcsak a lábaimban, de a karjaimban és a vállamban is garantált a folyamatos izomláz. Nem kell ide semmiféle konditerem. Bőven elég kicsit mélyebbre ásni ebben az itteni jó kis agyagos talajban, majd kézzel jól összeforgatni természetes trágyával, répaültetés esetén homokkal (mert mint megtudtam a répa nem szereti az agyag kötöttségét, neki lazább szerkezetű talajra van szüksége), szénabálákat emelgetni, több órán át gazt irtani, hegyoldalban kecskék után szaladgálni (hogy csak a gazt ritkítsák, ne pedig a gyümölcstermést szüreteljék) vagy kecskeistállót takarítani.

Bevallom az istállótakarításnál néha körbenéztem és elgondolkodtam. Hogy ez most komoly, hogy erre adtam a fejemet? Hogy a kecskék alatt felgyülemlett egyhavi letaposott cuccot kapálom és lapátolom teljes erőbedobással kb. másfél órán keresztül egy vadidegennek? Aztán rájöttem, hogy ez irtó nagy poén. Hogy idejöttem Budapestről, mint sajtóreferens és televíziós műsorvezető és hirtelen itt találom magamat egy délolasz hegyoldalban egy kecskeistállóban, gumicsizmában és kesztyűben, egy lapáttal a kezemben és szart lapátolok. Mindezt saját elhatározásból. Mindenféle külső kényszerítő ráhatás nélkül, szabad elhatározásból.

Ráadásuk még élvezem is és közben nagyokat nevetek magamon. Hogy minden mennyire viszonylagos az életben, hogy a legjobb, ha soha, de soha nem vesszük túlságosan komolyan a szerepeinket, mert minden szerep pillanatok alatt egy másik szereppé válhat. Jó esetben saját döntés eredményeként, rosszabb esetben külső tényezők hatására. Nem azt mondom, hogy minden szerep ugyanolyan testhezálló mindenki számára és azt sem mondom, hogy eztán ezt akarom mindig csinálni szabadidőmben, de hiszem, hogy az ilyen tevékenységek segíthetnek abban, hogy az esetleges váratlan fordulatokat könnyebben el tudjuk fogadni és rugalmasabban tudjunk kezelni, adott esetben pedig élvezni is tudjuk.

És segít tudatosítani azt, hogy bizony kegyetlen fárasztó tud lenni napi szinten ilyen jellegű fizikai munkát végezni és hogy le a kalappal azok előtt, akik ezt hivatásszerűen, nap, mint nap csinálják.

Amit nagyon szeretek, hogy házigazdám minden munkafolyamat előtt részletesen elmagyarázza, hogy mit miért csinálunk, mindent egy tágabb kontextusba helyez számomra (eredetileg filozófia szakon végzett az egyetemen, ezért tök jól meg tud mindent ideologizálni) és az egyes tevékenységeket nagyon körültekintően, de mégis jó tempóban haladva végezzük el. Így megtudtam például, hogy az istálló takarítása erősíti az immunrendszert, segít az allergiás és légúti betegség megelőzésében. Még ha nem is igaz, tök jól hangzik és nem érted, hogy eddig miért is nem így védekeztél a légúti megbetegedésekkel szemben…

Számomra azt hiszem az egyik legnagyobb vonzerő ebben a fajta munkában (a jó levegőn, a festői környezeten, a testedzésen és a biozöldségek fogyasztásán túl), hogy a nap végére kézzel fogható és látható eredményeket lehet elérni, ami például egy irodai munkanap végén nem minden esetben ennyire nyilvánvaló.

Érdekes viszont, ahogy ehhez az itteni környezetem viszonyul. Egyszerűen nem értik, hogy minek csinálom ezt, amikor nem lenne muszáj. Egyáltalán minek csinál valaki olyat, amiért nem fizetnek… Ezt például a vasárnapi túrán sem értették meg, hogy minek csinálok felvételeket és fotókat, ha nem fizetnek érte… Mondtam, hogy azért, mert jól esik és örömet okoz nekem. Mondták, hogy ez szép és ritka dolog, de azért csak jobb lenne, ha fizetnének érte…

Nem sokan értik ezt meg, hogy nekem sokkal nagyobb fizetség az, hogy új ismeretségeket köthetek, hogy rengeteg új információhoz jutok (növényekről, állatokról, receptekről), minden héten egy szatyor garantáltan biozölsdéget vihetek haza, csomó új tevékenységeket próbálhatok ki szaktudás nélkül, mint hogy kapjak x eurót.

A túrázók a reggelinél meghagytak például egy teljes szív alakú, házi készítésű szedertortát, amit a házigazdák automatikusan nekem csomagoltak el, hálájuk jeléül. Hát hol tudtam volna ennyi szeretettel készített és átadott szedertortához jutni, ha szimpla fizetést kapok a munkámért?

Egy szó, mint száz, az önkéntes munkavégzés nem ablakon kidobott energia - mint ezt már oly sokszor, sokféle formában leírtam és elmondtam – hanem elvetett mag. 

Ezerféle csatornán és sokszorosan megtérülő befektetés. Csak türelem kell hozzá és (helyzet)felismerő képesség.

ui: blogbejegyzései posztolása előtt néha felolvasom Francesconak az irományomat, ami mindig tanulságos, egyrészt mert vicces ahogy próbálkozok olaszul visszaadni az írás hangulatát, másrészt pedig egy helyi fül egészen más dolgokat hall ki belőle, mint én... Nos, a mostani blogbejegyzésem legelső mondata például egy 10 perces non-stop nevetést eredményezett mindkettőnknél. Ahogy lefordítottam annyira közhelyesnek tűnt önmagában az a mondat, hogy 'úgy van az, hogy az egyik dolog után jön a másik', hogy egyszerűen nem bírtuk abbahagyni a nevetést. 

És valóban. Ennél nagyobb közhellyel nem nagyon indíthattam volna... de most már csak azért is így hagyom, mert ez a mondat kellett gyújtólángnak. :)

ui2: múltkor írtam a zavaró hanghatásokról. Amíg most ezt a blogbejegyzést szerkesztgetem, épp vagy 20-30 petárdát sütöttek itt el az ablak alatt általános iskolás gyerekek, természetesen óriási üdvrivalgás közepette. Megkérdezem a rezignáltan üldögélő Francescot, hogy ezt most hogy, aki mondta, hogy nincs ebben semmi meglepő: készülnek a szilveszterre. Októberben... 

Nyugalom és béke: indulás előtti reggeli a biofarmon

Itt még nem tudtam, hogy alpinisták

Ilyen kilátás kárpótolta az izomlázat

Vele is találkoztam

Egy elvarázsolt telepés: Vibonati madártávlatból

Célegyenesben