Túlfűtve

Kértétek, hogy meséljek a gasztronómiai élményeimről.

Nos, elképesztő, hogy mennyire nem bonyolítják túl az ételeket és mégis minden mennyire finom. Múlt héten beültünk egy pizzériába (ami annyira közel van a lakásomhoz, hogy mikor kiléptünk az utcára, Francesco jelezte, hogy gyakorlatilag meg is érkeztünk) és alaposan áttanulmányoztam a menüt. 

Jelentem, egyik pizzán sem volt több 3 féle feltétnél és nem mellesleg a legdrágább is mindössze 4 euróba került… (minden nap hálát adok az égnek, hogy nem egy nagyvárosban vagyok, mert itt kb. minden fele annyiba kerül, kétszer olyan közel van, és sehol sem kell hosszan sorban állni…).

Ahhoz persze, hogy az egyszerű is ennyire finom lehessen, csak  néhány alapanyagra van szükséged: jó minőségű olívaolajjal, paradicsommal/friss szósszal, mozzarellával, parmezánsajttal, bazsalikommal és néhány friss zöldséggel (cukkini, padlizsán, borsó) nagy baj már nem érhet.

Sokféle zöldség van, amit vagy salátának, vagy tésztára feltétnek használnak és nem ismerek, de erre (is) jó a biofarm, ahol nemcsak mesélnek róla, de meg is kóstolhatom a számomra beazonosíthatatlan zöldeket. 

Sőt, a kiskert lexikonuk segítségével még azt is megtudhatom, milyen tápanyagokat tartalmaznak és melyek a legnagyobb hibák, amit a termesztésük során elkövethetünk… 

Vicces, hogy minden növény mellett kiemelték, hogy mit NE tegyünk velük. Lehet, hogy a gyereknevelési kézikönyveknél sem ártana egy ilyen passzus és egy jobb világban élnénk…

Kíváncsi voltam rá, hogy a biofarmon mit esznek a kutyák. Elvégre ahol minden bio, nehogymá’ csak valami holmi szárazeledelt toljanak. Nem kellet csalódnom: húsos tésztát, halas rizottót és pizzát (!). Hamisíthatatlanul olaszok ők is. Most csak azért nem mondom, hogy szívesen lennék kutya a következő életemben ezen a farmon, nehogy tényleg így legyen…

Kérdeztétek azt is, hogy halat ettem-e már. Igen, jelentem, pont tegnap, Francesco apukája ugyanis kihajózott a tengerre és fogott egy szép nagy tonhalat (meg pár kisebb halacskát), amit a sütőben, néhány csepp olívaolajjal, friss paradicsommal és petrezselyemzöldjével sütöttek meg…

Az olasz konyháról azért egy pillanatra térjünk át az én itteni helyi konyhámra is. Mert persze tök jó minden nap tésztát enni (és tényleg nem lehet megunni, mert annyiféle van), de én azért törekszem arra is, hogy a hazai ízeket is becsempésszek ebbe a tésztarengetegbe.

Nehezített pálya, mert nincs se tejföl, se túró, de a tejfölt már 9 évvel ezelőtt kitapasztaltam, hogy főzőtejszín és natúr joghurt keverékével egész jól lehet reprodukálni, végszükség esetén pedig a ricottát túróként is definiálhatjuk, de ezzel azért óvatosan kell bánni. 

Nincsenek itt a jó kis konyhai segédeszközeim sem (ha tudnák, mennyit gondolok reájuk), nem utolsó sorban pedig olyan formában kell az egyes hazai ételeket tálalnom, hogy egy Olaszországban civilizálódott gyomor is örömét lelje benne. Ebből kifolyólag legutóbb rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy a tojásos lecsómra reszelt parmezán került, a rizsfelfújtam mellé pedig nutellát kanalaztak…

A sors fintora, hogy a legegyszerűbbnek tűnő étellel futottam egyedül zátonyra: a paprikás krumplival. A szupermarketben jóhiszeműen megvettem a színében és állagában leginkább a főzőkolbászhoz hasonlító hústerméket, amit teljes nyugalommal belefőztem a rotyogó paprikás levembe. A meglepetés akkor ért csak mikor a szétomló húsdarabokból nem kis mennyiségű pepperoncino került elő, az ehetetlenségig csípőssé téve az ételt. 

A mélypont az volt, amikor láttam, hogy Francesco a frissen tálalt paprikás krumpliba önti bele a poharában lévő ásványvizet… tüzet oltott. Nem tudtam rá haragudni, hisz csak elviselhetővé próbálta tenni az elviselhetetlent. 

Sajnos nem volt az a vízmennyiség, amivel ezt a paprikás krumplit meg lehetett volna menteni. Mint utólag kiderült a megvásárolt hústermék egy calabriai specialitás, nem szokták megfőzni, hanem pirítós kenyérre szokták kenni, egyfajta pikáns pástétomként…

Főzés közben- ahogy otthon is- rádiót szoktam hallgatni. Itt úgy van, hogy egyes rádiócsatornák a tv-ben is adják közben a klipeket, a tv meg itt van a konyhában. Ha már itt vagyok, a Rádió Itáliát hallgatom, ahol természetesen csak és kizárólag napjaink legnagyobb olasz slágerei szólnak éjjel-nappal…

Azt vettem észre, hogy ha az ember egyhuzamban meghallgat mondjuk 10 olasz slágert, akkor valahogy elkezdi szerelmesnek érezni magát. Vagy valami erős szívfájdalmat érezni. Vagy valamit elkezd érezni, amit nem tudja, hogy micsoda, de az biztos, hogy nagyon erősen érzi. Akkor is, ha éppen senki sincs a közelében.

Az összes dal ugyanis annyira tele van pakolva végletes érzelmekkel, hogy egyszerűen nem tudod a hatásuk alól kivonni magadat. Mint egy lassan ölő drog, amit folyamatosan adagolnak. A vicces az az egészben, hogy ha az embernek az egész életét ilyen érzelmi intenzitással kellene végigélnie, ahogy ezekből a dalokból sugárzik, akkor szerintem maximum 45 éves korára mindenki teljesen kiégne, mert minden puskaporát elsütötte. 

Aztán persze az is lehet, hogy ezekkel a nagy és végletes érzelmekkel próbálják kompenzálni azt, hogy napjaink olasz slágereinek klipjei bizony-bizony eléggé kis költségvetéssel készültek, hisz a válság az olasz popipart is erőteljesen sújtja, és ha a képek nem is, de legalább az érzelmek üssenek nagyot.

És ha mér gasztronómia, íme egy autentikus recept napjaink olasz slágerének videoklipjéhez:

Végy helyszínnek egy stúdiót, esetleg egy erdőt, tengerpartot (ha nagyon flancolni akarsz autópályát autóval)

Adj hozzá egy jól öltözött, szexi énekest vagy énekesnőt - aki adott pillanatban tudja, mikor kell tekernie egyet a csípőjén - és egy partnert (énekes esetén egy dekoratív nőt, énekesnő esetén egy ábrándos tekintetű, modell alkatú férfit (lehetőleg minél kevesebb ruhával)) és az egészet ültessed fekete-fehérbe vagy füstös-fátyolos pasztelszínekbe- úgy tűnik a mininmalizmust divattá diktálták ezekben a szűkös esztendőkben.

Végezetül öntsd le szívszorító dallamokkal és szöveggel. 

(Ha igazi drámát akarsz, a szerelmi háromszöghöz lehet kell egy harmadik szereplőt is megfizetni, ezért az legtöbbször már kimarad).

Jó étvágyat kívánok hozzá! 

A kockázatokról és mellékhatásokról…

Végezetül pedig néhány szót a hanghatásokról, amik nap, mint nap érnek.

Alapvetően én sem vagyok egy halkan beszélő, csendes ember, ezt azért szögezzük le. Tehát ha egy hanghatásra külön felfigyelek, akkor az azt jelenti, hogy tényleg hangos.

Mindannyiunkban él az a romantikus kép az Itáliában forgatott filmek és nyaralásokon szerzett élmények nyomán, hogy a családok hevesen vitatkoznak, gesztikulálnak - hogy ez mennyire mediterrán és milyen bájos.

Csak kicsit más egy filmen keresztül nézni, mint nap, mint nap vele élni. Amikor békésen teszed (tennéd) a dolgodat, de kintről (utcáról vagy a szomszéd házból, rosszabb esetben egy távoli háztömbből) olyan hangok szűrődnek be, mintha épp meggyilkolni készülnék egymást az emberek. 

Tévedés ne essék, szó sincs róla, hogy 50 millió pszichopata országa lenne ez, csupán az általános napi feszültség levezetése történik néhány decibellel hangosabban a (számomra) befogadhatóbbnál. Kétszer sem mondom, hogy a Rádió Itáliából ránk zúduló túlcsorduló érzelmek nem felelősek ebben…

Először kicsit megszeppensz, mert nem érted mit kiabálnak, csak azt, hogy valaki nagyon-nagyon mérges arra, akivel kiabál, aztán próbálsz úgy tenni, mintha mindez normális lenne. De kicsit azért beléd és beléd bújik a feszültség. Egyik reggel egy idős néni állt ki az erkélyre és hosszú perceken keresztül kiabált a lányával vagy a menyével, hogy hagyják őt békén. Szegény kis fiatalabb nő, néha valamivel próbálta csitítani, de annál nagyobb hanggal ment a műsor. A végén szerintem nagyobb feszkót keltett a hallgatóságban, mint amekkorától ő megszabadult azzal, hogy az erkélyen ordibál…

Sebaj, majd a többiek is hasonlóan levezetik az így összeszedett feszültséget… így legalább soha nem fogy el teljesen. Sőt. lehet, hogy addig jó, amíg kiabálnak. Az utcán, a szomszédban, a 105 tv-ben (csupa szeretetből, egy laza sztorizás vagy egymás ugratása kapcsán is), túrázás közben, hegynek föl, hegynek le, a piacon...

Legalább tudjuk, hogy hol élnek. Hogy lesz kinek elkészíteni az aznapi adag paradicsomos spagettit.

Még mindig nem bírtam megszokni, hogy mennyire meleg van...
és hogy ennyire szép

Délutáni sétálgatás...

...naplementével